Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Martos Gábor: Összetört (a) Pótszék

Színpad a Czóbel-darab előadásai után gyakorlatilag feloszlik: bár jogilag az egyesület természetesen nem szűnik meg, tagjai szétszélednek, ki-ki kenyérkereső („polgári”) foglalkozásához tér vissza, s olyan is van az addigi „megszállottak” között, aki végleg (persze ki tudja, micsoda vívódások, lemondások, megalkuvások és az ebből nagy valószínűséggel fakadó lelki traumák közepette) szakít a színjátszással, és azóta sem lépett többé a közönség elé.

* * *

Közben persze Szolnokon is beindul az új, az 1991/92-es évad, Mózes tehát maga is kénytelen visszatérni a profi színházban addig is végzett munkájához, a rendezőasszisztensséghez... pontosabban azért nem egészen ahhoz, hiszen az évad elején máris belekezdhet abba a feladatba, amellyel a szolnoki színház vezetése az előző két ottani kamaraszínházi rendezésének sikere nyomán bízza meg: a nagyszínpadon állítja színre a színház szokásos éves gyerekdarabját, ezúttal - éppen karácsony előtti bemutatóként - Collodi Pinokkióját.

Tudjuk: a mese a színpadon (is) nehéz műfaj; a gyerekközönséget csak igazán magával ragadó, fordulatos, látványos és izgalmas színpadi cselekménnyel lehet másfél-két órára a székhez kötni. Márpedig Szolnokon ez történt meg: a kis nézők feszült figyelemmel nézték végig az előadásokat, miközben persze izgatottan segítették a hősöket és drukkoltak a gonoszok ellen, ahogy azt egy rendes gyerekelőadásban kell. Pedig Szeredás András (aki az új színpadi változatot készítette a meséiből a rendező számára) és Mózes István e téren egyáltalán nem állította őket könnyű feladat elé: ebben az előadásban a szereplők nem voltak „fekete-fehéren” jók vagy rosszak, sőt az alkotók helyenként olyan bonyolult (morális) problémákkal is szembesítették néha talán még épphogy csak nyiladozó elméjű nézőiket, mint hogy a darab egy adott pontján, a cselekmény egy fordulata után az addig „ellenségként” kezelt, merthogy Pinokkiót üldöző rendőrt kellett tovább támogatniuk a főhősre éppen akkor nagyobb veszélyt jelentő Rókával és Macskával szemben (akik pedig korábbi sok mókás tréfájuk miatt addig a gyerekek kedvencei voltak). Ám a mese varázsába belebódult, a színpadot tátott szájjal figyelő nézőpalánták minden egyes alkalommal hibátlanul vizsgáztak még az ilyen nem könnyű választásokban is.

Mindebben persze nagymértékben segítette őket nemcsak a bonyolult érzelmi helyzeteket nagyon is tisztán és világosan láttató, illetve megjelenítő rendező, de a kitűnő fiatal színészcsapat (Gombos Judit a címszerepben, ifj. Újlaki László pedig kedves öreg Dzsepettóként lopta be magát a gyerekek szívébe; Mertz Tibor egyszerre egy vásári bábost és az általa mozgatott négy bábot is eljátszó alakítása pedig feledhetetlenül különleges színpadi remeklés volt), valamint a gyerekeket, de sokszor még a felnőtteket is elkápráztató színpadtechnikai csodákat tudó díszlet (Csík György munkája). Nyilván nem véletlen hát, hogy a közönség és a helyi sajtó ezúttal egyforma elragadtatással fogadta a produkciót.

Mózes István pedig (akkor legalábbis úgy látszott) ezzel a rendezésével végleg polgárjogot nyert a profi színházban, hiszen a színház akkori vezetősége megígérte neki, hogy három nagysikerű szolnoki profi színházbéli rendezése után végre „hivatalosan” is bebocsájtatik oda, ahová mindig is törekedett, s ahol tehetsége jogán valóban helye is lehetett; a színház igazgatója közölte vele, hogy a következő évadtól már nem asszisztensként, hanem rendezőként szerződteti, s évi két darab színpadra állítását bízza majd rá.

* * *

Profi rendezővé válásának legjobb útján haladva Mózes azonban továbbra sem feledkezik meg az „amatőr-mozgalomról”: az 1993-as Kecskeméti Tavaszi Fesztivál keretében - egyúttal a Fesztiváliroda, valamint a szolnoki színházi!) és más cégek anyagi támogatásával - újabb Pótszék(es)-bemutatót hoz létre (igaz, akkor mindössze egyetlen előadásban) a Kecskeméti Katona József Színház Kelemen László Stúdiószínpadán. A darab Mózes régi vágya, Harold Pinter: Étellift című abszurd egyfelvonásosa; a két játszó közül az egyik régi ismerős, az erre a produkcióra a színpadra visszatérő Kovács Bubó János, a másik (hisz a régi Pótszék(es)ek közül már senki nincs a gyakorlatilag már nem is létező „csapatban”) „új fiú”, Schmideg Adám. A díszletet és a jelmezeket Mózes szolnoki rendezéseinek munkatársa, Csík György készíti, a kísérőzenét is egy régi barát, sok korábbi közös siker részese, Melis László szerzi.

82