Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

hová nehéz vele eljutnom, hanem mert itt is legalább egy Toyota Corollá-nak presztízse, valamint a számjegykódzáras diplomatatáskának, s nem annak a megviselt tarisznyaféleségnek, ami a nyakamban lóg. Az csak számomra aspektus és létkérdés, hogy az inproduktiv kiadásokat egy fillérrel sem növelhetem tovább.

Ahhoz képest, hogy eldugott helyen van, könnyen megtalálom a dúsgazdag vállalkozó hajlékát. Valami osztrák céggel áll kapcsolatban. Naivul arra gondoltam, hogy ez összekötő kapocs lesz beszélgetésünkben, de igen hamar csalódnom kellett. Belépve a házba, ahogy mondani szokás: látni, hogy ide az atyaúristen anyagja is be van építve. A szuperkomfort ízlésbeli manifesztációit ne firtassuk. A konyhában telepszünk le. A vállalkozó egy ideig figyelmesen hallgat, még csak közbe sem kérdez, de egy jó tíz perc után türelmét vesztve megszólal: „Mondja, mit akar maga ezzel a szar forinttal?” - Megütközve nézek rá, de nem zavartatja magát, folytatja: - „Minden pénzemet egy grazi bankban tartom. Ott kint kötöttem biztosítást is, magamra és valamennyi családtagomra. Mert a Schilling az pénz, kéremalássan. De a forint...”

Itt nincs miről beszélni tovább. Most már kifejezetten nehezemre esik az udvarias mosoly. Menjünk inkább a fovadászhoz, kivel a telefonbéli ismerkedéskor sikerült váltanom egy-két könnyed, humorközeli mondatot. Ennek a hajléka is megér úgy ránézésre jónéhány milliót. Lehet, hogy nyolcszámjegyű összegben, nem tudnám megmondani pontosan. Talán ha majd áttérek az ingatlanügynökségre - humorizálok magamban keserűen. A jól megtermett kutyák szabadon sétafikáinak a vaskerítésen belül, de egy rövid csöngetésre előjön a házigazda is. Kinyitja a kiskaput, s mint ilyenkor megszoktam, a biciklit belülről szeretném a nagykapuhoz támasztani. De a bicikli hátsó kereke még kint van a járdán, amikor a fovadász teljes testszélességgel elállja előttem a bejáratot, s a lehető legridegebb hangon megkérdezi: „Mit is akar itt tulajdonképpen?” Eleresztem a fülem mellett a megfogalmazásban rejlő — finom szólva — modortalanságot, s két-három udvarias, lényegretörő mondatot megkockáztatok, mert még mindig kinézek belőle annyi intelligenciát, hogy talán mégsem kéregető koldusnak néz. De igyekezetem hiábavaló, már tessékel is kifelé, s még örülhetek, hogy nem szabadítja rám a kutyáit. Rendkívül rosszízű megjegyzéseket tesz a nyugati pénzbefektető cégekre, s azok ügynöki hálózatára nem kevésbé. A szituáció nem olyan, hogy értelmessé tenne számomra bármiféle vitatkozást, különben is az üzletkötő - tanították a szemináriumon — soha ne bocsátkozzék polémiába. Itt ugyan bármennyire is megtartóztatom magam, parsec-nyi távolságra maradunk mindenféle üzletkötéstől. S az sem vitás, hogy amíg csak egy fél biciklikerékkel is a portáján tartózkodom, neki van joga engem elküldeni melegebb éghajlatra és nem fordítva. Amint átrakom a lábam a kerékpár vázán, futólag még látom a tetőtéri erkélyen lévő nagybetűs kiírást: SZOBA KIADÓ. Ilymódon kárpótolja a sors a ház gazdáját, amiért annak idején nem volt — gyerekszobája.

Üjgazdagéknál általában semmi ilyesmire nincs fogadókészség; ez a fajta eléggé öntelt ahhoz, hogy minden vélt vagy valódi sikerét egyedül saját nagyszerűségének tulajdonítsa. Kikezdhetetlen a meggyőződésében, hogy amit elért, az örökkévaló, az már csak folyton szaporodni fog. (A kutya is oda kakái, ahol nagyobb csomó van.) Nem igazán ismerik a kapitalizmus belső világát - bármennyire is értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak belőle —, így elképzelni sem tudják, hogy máról holnapra a leggazdagabb ember is koldusbotra juthat. Mert mások tüneményes fölívelésének ez az ára. Ügy látszik, ezt a fajta helycserés váltógazdálkodást csak keserves tapasztalatok árán lehet megtanulni.

December első két he tében túl csekély kedvező tapasztalatra teszek szert ahhoz, hogy ezt az idegőrlő időpazarlást tovább folytassam. A gazdabolt vezetője legényfia nevére szívesen indítaná a programot, ámde a fiúnak más az elképzelése: ő tizenhét

71