Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

évnél jóval hamarább szeretne hozzájutni a befektetett pénzéhez. A kis ABC vezetője, aki szabadidejében egyházi zenét gitározik, s akinek boltjában szoktam vásárolni a legjobb ízű parizert, igencsak nagy-nagy fogékonyságot mutat, de miután a dolgot megbeszéli a feleségével, aki egyébként a polgármesteri hivatal jegyzője, rájön, hogy mégsem aktuális az ügy, mert igencsak el vannak adósodva. A doktorénál is komolyabb ígéretnek marad a jövő év (1995) elejére a szállítmányozási részvényes, aki miután egy csinosabb summához jut, elindítja a befektetési programot. Amikor e sorokat írom - december közepén -, már ebben az ígéretben sem nagyon merek hinni.

Nem csinálom tovább, s bármennyire is kérlel telefonhívásaiban instruktorom, nem járok el a heti meetingekre. Soha nem voltam kártyás, annyit azonban tudok erről a játékról, s mindenféle szerencsejátékról, hogy az ember mindig nyerési céllal ül le, ámde ha az első menetben veszít, a legokosabban teszi, ha fölkel az asztaltól. Mert ha elkezd lihegve futni a pénze után, folyton csak lépéshátrányba kerül, mindaddig, amíg az utolsó gatyáját is el nem veszíti. Mezítelenül pedig már futni sem érdemes, mert nincs is hová.

Egy ismerősöm, kit korábban beavattam elképzelt „lehetőségeimbe”, érdeklődött a szemináriumon hallottakról, s mondtam neki annyit, amiről úgy véltem, kívülállóra is tartozhat - tehát jobbára általánosságokat -, de mivel tudtam róla, hogy amatőr videoklippes, egy kissé részletesebben szóltam a cégbeli kiválóságok egzotikus tájakra történő utazásairól és az ott készült videofelvételekről. Pillanatnyi tűnődés után a szemem közé nézve megkérdezte: „Mondd, nem akarsz kecskepásztor lenni Új-Zélandban, mondjuk Wellingtontól 250 kilométerre délnyugatra?” Csak néztem rá, mint varjú a velőscsontra: ez meghibbant vagy inkább csak ugrat? Majd egy kissé túljátszott bosszúsággal ennyit mondtam: „Menj a francba ezzel a hülyeséggel, először is, hogy jutnék én el a fóldgömb túlsó oldalára?” Úgy öregem, hogy a házadból ki sem teszed a lábod.” Ekkor már kapisgálni kezdtem, hová akar kilyukadni. Ő folytatta: „Úgy odaaplikállak egy Új-Zélandról szóló idegenforgalmi reklámfilmbe, hogy a Sony cég legjobb szakemberei is csak féléves kínlódással tudnak onnan lekaparni. De ha inkább maori törzsfönök szeretnél lenni, «eked azt is megcsinálom...”

S ha már szemináriumi költségeim fejében megkaptam Frank Bettger karriersztoriját - kudarc ide, csalódottság oda -, hátha mégis okulásomra szolgál. S valóban ez történt - ha nem is éppen úgy, ahogy a könyv hazai kiadói elképzelték. Ez a könyv, egyes szám első személyben megnyilatkozó főhősével együtt olyannyira sematikus, hogy hozzá képest az 50-es évek legrosszabb szovjet termelési regényeiben forrón buzog a vérbő naturalizmus. Mert ott a brigádértekezlet után Szergej Szerge- jevics csak-csak vet egy sóvár pillantást Natasa elvtársnő formás lábikrájára. De Bettger úrnak az okos komputeragyán kívül nincsenek szívkamrái, nincs mája, epéje, s talán nemiszerve sincs. Megszámlálhatatlan ügyfele között egyetlen fehérnépet sem említ; a vonzó csípőkre vetendő pillantás alighanem megzavarta volna célratörő kérdéseiben, s ennek nyilván az üzletkötés látta volna kárát.

Innen már egyenes út vezet a számomra bizonyíthatatlan, de el nem hárítható gyanúhoz: Frank Bettger épp oly fikció, mint Maigret felügyelő. Csak míg az utóbbi egészen jól érzi magát ebben a szerepkörben, s elismeri „szülőatyjaként” Georges Simenont, Bettger úr mindenáron valóságosnak akar látszani. Pedig könnyen meglehet, hogy egy amerikai reklámszakemberekből álló team vajúdta világra, s valóságosan soha nem is létezett. Bettger úr mintha röstellené, hogy ő végül is az ameri- can dream szülötte. Sokkal inkább imponálna neki, ha el tudná hitetni: az amerikai álom nem más, mint ő maga.

72