Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog
kodás, főleg pedig a sunyi bratyizás nem alapja ismerkedéseimnek, inkább szeretek építeni a kölcsönös rokonszenvre, a közös hullámhosszra, világlátásban, életérzésben. Mindezt előrebocsájtásként szükséges deklarálnom ahhoz, hogy érzékeltessem: némiképp szenvedek attól, hogy itteni két és félévem során e hegyi faluban, mely több mint háromezer lelket számlál, túl kevés ismeretségre tettem szert. Voltak, akik elelve gyanakvással fogadták tétova közeledésemet; nem értették - máig sem értik - mivégre költöztem éppen ide. Ahelyett azonban, hogy a legilletékesebbtől, mondjuk tőlem kérdeznék meg, inkább fantasztikus találgatásokba bocsájtkoz- nak. Természetesen a hátam mögött pusmogva... Ám az, hogy kevesen ismernek, ügynöki munkám szempontjából lehet előny is: nincsenek eleve előítélettel velem szemben. Nekem pedig jó alkalmat teremthet ismeretségi köröm tágítására. így fogtam fel a helyzetet, mielőtt bárkit is felhívtam volna telefonon. Legelőbb persze a kevés számú ismerős közül „céloztam” meg, azokat, akikről úgy véltem, tudok értelmes, s talán eredményes szót váltani a pénzbefektetésről. Legelőbb is a háziorvosomhoz kéredzkedem be. Korábban csak a rendelőjében jártam, most már a lakásába is eljutok. A doktor úr értelmes, gyors felfogású ember; a befektetési program ismertetése itt tényleg nem igényli a hosz- szas magyarázatot. Már-már eljutunk az üzletkötés közvetlen közelébe, de az asz- szony közbeszól: anyagilag a legkevésbé sem állnak úgy, hogy... S innentől kezdve csak hallgatom a szűnni nem akaró szóáradatot arról, hogy milyen nehéz is talpon maradni manapság. A doktor úrral végül abban maradok, hogy az új esztendő (1995) elején visszatérünk az ügyre. A református tiszteletessel csak alig pár hónappal korábban barátkoztam össze, úgy találtam, anyagilag nem állnak túlságosan jól, három gyermeket taníttatnak, s ezúttal magam is inkább gyakorlásnak szánom az üzletkötői beszélgetést. A helyszínen kiderül, hogy ez is csak félig-meddig sikerül. Ritkán találni két ennyire össze nem illő embert, mint az itteni tiszteletes úr és a felesége. Utóbbi csöppet sem emlékeztet azokra a tiszteletesnékre, akiket Móricz, Krúdy s a korabeli vidéki élet mélységeit kitűnően ismerő más klasszikus írónk oly nagy empátiával volt képes ábrázolni. A tehenészeti telep vezetője itt tartózkodásom óta ismerősöm, egy-két barátságos szóváltás nélkül nem szoktunk elmenni egymás mellett, 1992 nyarán egyszer-két- szer jártam is náluk; most is kellemesen, jóízűen társalgunk, zamatos házi bor kor- tyolgatása mellett, az asszony is szívélyes, nemcsak a félj, de üzlet nem jön össze: egzisztenciálisan a közeljövőjük inog a legjobban. A telep veszteséges, hitelt nem kapnak, a privatizáció a nehezen áttekinthető pénzügyi rejtelmek okán megoldhatatlan, de a csőd így is napról napra közelebbről fenyeget. Találkozóban állapodok meg az állatorvossal, a fogorvossal - egyikőjükhöz sem jutok el, bizonytalan időre kérik elhalasztani a randevút. Felhívom a jómódúnak ismert péket, két-három szóval jelzem látogatásom célját (a szemináriumon tanultak szerint annál jobb, minél kevésbé sikerül elárulni látogatásunk indítékát), ám ezt a választ kapom vissza: „Uram, most kaptam az olaszoktól hárommillió forint kamatmentes kölcsönt, három évre, ha maga ezt überelni tudja, de akárcsak megközelíteni is, megeszem a liszteszsákot, savanyúság nélkül.” Oly váratlanul ér a szöveg, hogy ezúttal csak annyit tudok kinyögni, hogy az én ajánlatom sem rosszabb ennél, csak egészen más. Őt az nem érdekli, s köszönés nélkül leteszi a kagylót... Nálam meg belép az ún. lépcsőházi effektus, azaz késve jövök rá, mit kellett volna mondanom. Valami olyasmit, hogy izélheti a digóit, ha netán eltol valamit a fenenagy beruházásával, kamat nélkül is el fogják vinni a gatyáját. Emelkedőnek fölfelé szívdobogva tekerem a bicikli pedálját, nem éppen ideális üzletkötői közlekedési eszköz ez manapság, s nemcsak azért, mert a falun kívül más70
