Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

Másnap reggel egy iszonyatos álom taszít előbb a fél, majd egész ébrenlétre, s még percekig tapogatom hátul a fejem búbját. Azt álmodtam ugyanis, hogy egy jókora darabot leszeltek a koponyámból, agyvelőstől együtt. De mire teljes az ébrenlétem, rövidre zárom az álomfejtés műveletét, s az eredményt nagyjából így summázhatnám: elment a maradék eszem is, hogy egyáltalán szóbaálltam ezzel a céggel.

Mindegy, most már benne vagyok — ilyenkor áll elő az, hogy az ember fut a pénze után —, végig kell csinálnom. A következő hét közepén el kell utaznom a megyeszékhelyre. Mióta beköltöztem ebbe a faluba, még úgysem jártam ott. Minek is mentem volna? Nem hívott oda engem senki.

... Átszállással együtt az út majd három óra hossza. Az egész város, úgy ahogy van, maga a lidércnyomás. Az 1956-os decemberi sortűz emléke nélkül is az. De nekem most más dolgom van, semhogy városképi impressziókkal bíbelődjek. Az APEH-et nem nehéz megtalálni, az alagsorban megvásárolom a nyomtatványokat, majd az ügyfélszolgálati iroda előtt vár rám a keményebb feladat: ki kell töltenem a bejelentkezési nyomtatványt. Jogi diploma birtokában, tíz könyvvel és annyi mindennel a hátam mögött a kérdések egyötödére sem tudok válaszolni. A többnyire magyar szavak értelmezhetetlen mondatokká állnak össze bennem. Rövid kísérlet után feladom a játszmát, inkább a közeli asztalnál elterebélyesedő asszonyságot figyelem, hangosan, keményen, határozottan egyszerre három férfinak is diktálja a kérdésekre adandó válaszokat - közben-közben diadalittasan széttekint - neki ez megy, mint a karikacsapás. Legszívesebben elsírnám magam: mit keresek én itt egyáltalán? Hogyan lökött ide megint a rossz sorsom?

Jó tíz perces várakozás után bejutok az ügyfélszolgálati irodába. Nyílt, őszinte és elkeseredett vagyok - minden megjátszás nélkül. A fiatal hölgy barátságosan mosolyog, s halkan megszólal: „Nincs semmi baj, mindjárt megoldunk minden problémát. A legtöbben éppúgy nem értik ezeket a kérdéseket, mint maga.” S csakugyan segít, empátikusan, jószívvel. Ritka teremtés az ilyen manapság, remélem, munkaadói megbecsülik.

Már csak apróságok vannak hátra. Az adószámot, amit frissen kaptam, a postai faxon átpasszíroztatom a pepitazakós címére. Ugyancsak az ő nevére feladom a tízezer forintot.

Másnap a helyi polgármesteri hivatalban kiállítják nevemre a vállalkozói igazolványt - 500 forintos illetékbélyeg ellenében —, csak úgy, egyszerűen a bizalom okán, mert már fel kellene mutatnom a friss erkölcsi bizonyítványt. Elhiszik nekem, hogy napokon belül megszerzem. S megyek is a postára: újabb 500 forintos illetékbélyeg, plusz a kérő nyomtatvány ára, ami száz forint. Lassan már közeledem a húszezerhez.

Lassanként közeledik a szeminárium ideje is. De előtte néhány nappal még odarendelnek az észak-dunántúli megyeszékhelyre. A bumlizó vonat az 50 km-es távolságot 70 perc alatt teszi meg. Az állomáson vár az olívaolaj hangú asszony, s kocsijával a „meeting” helyszínére visz. Ezzel az angol szóval illetik azt a heti találkozót, ahol a frissen beavatottak és a kétnapos szemináriumot elvégzettek rendszeres továbbképzése zajlik. Nézem az autó üvegén át az estébe hanyatló várost, akárha pontos tükörképe volna annak a másik megyeszékhelynek, ahol az adószámot adták. Mintha minden az új vállalkozásom sivárságát nyomatékosítaná.

Az asszony, akiről kiderül, hogy ő lesz az instruktorom, elmondja: a meeting ötkor kezdődik, s általában eltart kilencig. Az baj, mondom, mert nekem negyed tízre legkésőbb a Nyugati pályaudvarhoz kell érnem, hogy eléljem azt a fél tízes váci vonatot, amihez még van csatlakozás - az utolsó - falum felé, s nagyjából éjfél magasságában otthonomba érek. Ha ez nem sikerül, akkot a pályaudvaron éjszakázhatom, esetleg a váci állomáson, ami még rosszabb. Az én koromban és az én egészségi álla66