Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog
potomban ez aligha vállalható. Majd megoldjuk valahogy - nyugtatgat a hölgy, de ebből a biztatásból semmi olyat nem érzek, hogy bárhol is szálláshoz juttatnának. Saját költségemre igen, de ez már tényleg nincs bekalkulálva a kiadásaimba. Az újoncokat beterelik egy kisebb terembe, ahol egy jókiállású, kerekarcú szépasszony előadja a magáét — és amellett azt a fajta, privát kisemberek részére kita- lált-kidolgozott felhalmozási-bebiztosítási szisztémát, amit úgymond „el kell adnunk”. Immár semmi kétségem nem marad: itt keményen és eminensen ügynöki munkáról van szó. De visszalépni már nincs mód; benne vagyok a „darálóban”. A többiek kocsijukkal szétszéledtek — Pest felé senki nem ment —, valahogyan szánalmasan is éreztem magam, hogy itt egyedül én vagyok az, aki vonattal közlekedem, de hiába volna meg a kocsim, pénzem továbbra se lenne benzinre. Talán majd ha ezzel a munkával keresni lehet - egy parányi remény megmozdul bennem, de inkább csak kedélyem életbentartása végett. Az önáltatáshoz is túl öreg vagyok már. Vagy ha úgy tetszik: túl kiábrándult. Szívesen várakoznék a hallban, hogy hazajutásom érdekében majdcsak történik valami, ámde — éreztetvén, hogy szívességet tesznek velem, amit nem illik elhárítani — beültetnek az „igazi” meetingre. Afféle megfigyelőnek. Itt már azokkal foglalkoznak, akik három-négy héttel túl vannak az alapszemináriumon. Egy hajtogat- hatós papírtáblánál mindenkinek számot kell adni: mit végzett az előző héten. Egyaránt kijut dicséretből, a rosszallásból, sőt még a megszégyenítésből is. A foglalkozást egy hátrafésült rozsadaszín hajú, amúgy roppant elegáns és élénk mozgású, még élénkebb beszédű fiatalember vezeti — ő a cég egyik hazai „nagyfőnöke”, - igazi american type -, tele ún. pozitív gondolkodással. Ahogy haladnak előre a teljesítmények felmérésében, egyre kevésbé látszik elégedettnek. „Látom már, itt kevesen akarnak eljutni a Bahamákra” — jelenti ki, s nem tudom, sírjak-e, nevessek-e magamban: úgy látszik, ezek mindegyike be van oltva a Bahamákkal, oly tökéletesen, hogy folyton szükségét érzik a túltermelődő szérum továbbadásának. Igyekszik azért a hangulatot magas szinten, azaz magas hőfokon tartani, evégett — úgy látszik, ez bevett szokás itt — pezsgőbontásra is sor kerül; az italról valamelyik sikeres ügynök gondoskodott. A foglalkozásvezető is belekóstol a poharába, csettinget: „Jó ez a pezsgő, de az igazi ital mégiscsak a tequila, kívánom önöknek, hogy mielőbb és minél többen megkóstolhassák, ott, ahol terem és előállítják.” És így tovább, ebben a szellemben... Szerencsére fél nyolc körül szünetet tartanak, s instruktorom közli: a mellette ülő fiatal pár kapja meg legelőbb az instrukciókat, s ők negyed kilenc körül már útnak is indulhatnak Gödöllő felé. Nagyon szívesen elvisznek engem is a Nyugatiig. Nekik köszönhettem, hogy a meeting után nem kellett a pályaudvaron éjszakáznom. Azon a hétvégén hajnalok hajnalán kelek. Meglehetősen korai vonattal kell elindulnom ahhoz, hogy reggel fél kilencre kijussak a Sztráda della Riviérá-hoz. Megint az az érzésem, hogy csak egyedül én nem jöttem autóval, később kiderül, ez az érzés csalóka, az ország távolabbi zugaiból sokan jöttek vonattal. Lehetünk összesen több mint nyolcvanan, férfiak-nők, idősek, fiatalok. Nagyjából-egészében valamennyire képes vagyok két nap alatt bemérni társadalmi a hovatartozásokat, egy lecsúszó- ban lévő értelmiségi-alkalmazotti középréteg, melynek tagjai hozzám hasonlóan bekapták a csalival feltupírozott horgot, s most kétségbeesetten kergetik életük „nagy esélyét”. Minden csillog, minden modem és minden talmi. A szobák ajtajait nem kulcsok, hanem mágneses kártyák nyitják. Kis idő mindenkinek kell, amíg kitanulja a kezelésüket. Viszont a svédasztalnál mindenki teletömheti a gyomrát. Két napig nem kell éhezni, sem önellátásról gondoskodni. Ez is benne van a tizenötezerben. 67
