Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

mit mondott, hogy jutalék”... „Tehát mégiscsak ügynöknek kéne lennem?” „Dehogyis” - méltatlankodik. - Ez nem mosószer, amivel ha betéved egy utcába, minden házba be kell csöngetnie. Közben három helyen is ráuszítják a kutyát...” „Jó, jó, de még mindig nem értem, hogyan találja meg egymást az ügyfél meg a cég?” — teszem fel az okvetetlenkedő kérdést. De emberem nem álló céltábla, mert akkor most éreznie kellene, hogy kérdésemmel tízes kört dobtam, s ebbe bele kellene rendülnie, ám akár a magabiztosság kőszikla-szobra, úgy ül a helyén. „Higyje el, megtalálja. Erre megvannak a megfelelő technikák... Egyre többen keresnek meg bennünket.” Még mindig nem nyugatott meg: „Tényleg nem a lakásán kell felkeresni az ügyfelet?” „Nézze, nagy ritkán ez is előfordul, de nem ez a jellemző. Korábban inkább, de ma már nem.”

Most ő bólogat, mintegy a nyomaték kedvéért. Barátkozom a gondolattal: miért ne próbálnám ki magam? De emberem, mintha csak ő is gondolatolvasó lenne, valósággal lecsap rám. „No persze, abszolút laikusként mégsem állhat be dolgozni. Nagyon rövidesen, egy szombat-vasárnapi hétvégén lesz egy kétnapos szeminárium. Nem egészen ingyenes, 15 ezer forintba kerül, de nem akárhol lesz és nem akármilyen előadókkal... Van egy nagyon pazar kis hotel a sztrádaelágazásnál. Olaszok építették már a rendszerváltás után. A Hotel Sztráda della Riviéra - ez a neve. A díjban benne van a teljes ellátás, meg egy csomó segédanyag. Ami kell a sikeres munkához... — Csak nagyon rövid hatásszünetet tart. - Ugye van mostmagánál tizenötezer forint?”

Nagyon keveset mondanék azzal, hogy a kérdés mellbevág. Készületlenül ér... De- hát, végül is, amilyen kilátásokat meglebegtetett: ahhoz képest a 15 ezer tényleg bagatell. S ha egy idő után eredményt mutatok fel, ezt az összeget is visszafizetik. Tizenötezer és néhány száz forint lapul nálam, a kért összeget tehát ki tudnám fizetni, s még haza is tudnék utazni; de bekapcsol valami félóvatossági ösztön, s azt mondom, hogy pillanatnyilag csak ötezret tudnék nélkülözni. A többit majd postán, ha lehetne... Egy alig átsuhanó fintor az arcon jelzi, hogy a pillanatnyi összeget kevesli, de a világosbarna ötezresem viharos gyorsasággal eltünteti dossziéja rekeszében, s már tölti is ki a kétnyelvű, átütős nyomtatványt, mely feljogosít engem a szemináriumon való részvételre. A saját példányán megjegyzi, hogy adtam ötezer forint előleget. Átfutom a nyomtatványt. Nicsak: férfiaknak kötelező a szokásos üzleti öltözék: az öltöny és a nyakkendő. Lám, lám, állapítom meg magamban elégedetten, már erre a tárgyalásre is ilyen „szerelésben” jöttem, eltérően szokásos farmeres lezserségemtől. Nézem fent a bal sarokban a bugyirózsaszín cégemblémát, a hársfavirággal ékített rácshálós fóldgömböt, melynek középső mezőjét kitöltik az alpesi hegycsúcsok sziklás kontúrjai - az egész emlékeztet Románia egykori bolsevista címerére —, alul a cég eredeti nevének négy kezdőbetűje.

„Beszervezésem” procedúrája ezzel nem ért véget. Jutalékot fogok kapni, javadalmazásom tehát teljesen teljesítményfüggő. Már persze, ha lesz teljesítményem — teszem hozzá magamban. S nem is alkalmazott leszek, hanem önálló vállalkozó, aki szerződik a céggel. Szükségem lesz adószámra, evégett el kell utaznom lakhelyem megyeszékhelyére, ahol az adóhivatalnál ezt egykönnyen elintézik, a helyi polgár- mesteri hivatalnál azután kiadják a vállalkozói igazolványt. S ez utóbbihoz kell egy friss erkölcsi bizonyítvány is.

Úristen, mibe fog még nekem mindez kerülni! - sóhajtok félhangosan. Emberem megnyugtat, hogy az adószám megszerzése, útiköltséggel együtt, bőven kijön egy ezresből. Hívnám a pincért, hogy rendezzem a fogyasztásom, de a pepitazakós legyint, hogy ez az ő dolga, különben is anyagilag most ő az, aki jobban áll. Ezzel egyetértek. Átveszem a cégemblémás névjegyét, s búcsúzóul még a lelkemre köti, hogy néhány napon belül feltétlenül adj aim postára a tízezret.

65