Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

zakós emberem türelemre int: mindjárt eljutunk oda is. Előbb azonban végig kell hallgatnom egy rövidített közgazdasági kiselőadást. Arról, hogy az emberek nem tudnak bánni a pénzükkel — az elmúlt átkosban még erre sem tudták őket megtanítani elkótyavetyélik mindenféle hülyeségre, aztán megöregszenek nyugdíjasok lesznek, s teli vannak panasszal, hogy csekélyke nyugdíjukból semmire sem futja. Példálódzkodik, mutatóujjával felém bökdösve: ha 17 évvel ezelőtt valaki rávett volna engem arra, hogy mindennap tegyek félre egy doboz, nem is épp elsőrendű minőségű cigaretta árát - függetlenül attól, hogy dohányoztam-e vagy sem —, s az összegyűjtött összeget évenkénti summában fizettem volna be a cég számlájára, akkor most kapnék - kicsit gondolkodik, s joggal, hiszen 17 évvel ezelőtt egészen más volt a cigaretta ára, mint most, nos, 6-700 ezer forintot biztosan. De lehet, hogy többet. Ugye, hogy az most mennyire jól jönne?

Bólintok, hogy igencsak jól jönne, s kis kajánsággal hozzáteszem: ,Akkor most aligha ülnék itt önökkel.” Legyint, s hozzáteszi: a pénz mindig jól jön, ha meg tudja keresni az ember. A vitatkozhatnék ingere csiklandozza a nyelvem: szűkebb környezetemben egészen másfajta gondokat tapasztalok, azt a kevéske pénzt, amihez hozzájutnak, lehet hogy munkanélküli segély formájában, nemcsak elfüstölik, de le is gurgulázzák a torkukon. S ehhez igen nagy állami érdek fűződik. Korántsem csak a tetemes jövedék-adó miatt. Hanem legfőképpen azért, mert a józan ember tiszta fővel gondolkozik, s az minden társadalmi berendezkedésre nézve veszélyes. Nincs olyan cél, amelynek az elkábított ember ne szegődne hívéül.

Fegyelmezem magam: nem hitvitákat folytatni jöttem. Mi lenne hát a feladatköröm? — kérdezem újból. Természetesen befektetési tanácsadó. Jó, jó, de mit kell csinálnom? - okvetetlenkedem továbbra is. De ez az ember profi, felkészült a legváratlanabb közbekérdezésre is. Jól bejáratott arcizmait működtetve mondja a magáét. Meg kell győznöm az embereket, hogy ne herdálják el a pénzüket, hanem fektessék be, s ezzel nyugdíjas korukat megaranyozzuk. Utazhatnak, mehetnek világot látni. „Ugye, maga is szívesen elmenne most a Bahamákra?”

Amikor beültem ide, nyirkos, lucskos, vigasztalan latyakban ázott a nyomorúságos magyar főváros. Isten bizony, szívesen elmennék a Bahamákra.

De ezt csak magamban gondolom, rezignált nosztalgiával. Csakhogy, gondolatom, bioenergiai kisugárzása fölöttébb erős lehet, avagy pedig győzködő emberemnek van igen kifinomult vevőkészüléke. Közel hajol hozzám, a hangját kissé visszafogja. Most veszem csak észre: a két nő már nincs a társaságunkban, az imént láttam, közben valaki bejött a vendéglőbe, s most azt győzködik egy másik asztalnál... Folyik a beszervezés, jól átgondolt stratégiával. Tekintetével a fiatalember mintha egyenest az agykérgem sóvár idegdúcait csiklandozná: „Tudja mit keresnek itt egy év után azok, akik igazán ráhajtanak? Havi félmilliót... sőt annál is többet. Pár hónap múlva átkerül a kettes kategóriába, utána a hármasba, a négyesbe. Közben maga is tovább építi a szervezetet, újabb alkalmas embereket szervez be. Az ő jutalékukból is részesedik. Bizony ám. A plafon itt a csillagos ég... Jó, jó, maga már nem fiatalember, erről nem tehet, de nekem tényleg nem kell megvárni az öregkort, hogy eljussak a Bahamákra. Vagy Báli szigetére... Ugye hallott már erről a földi paradicsomról?”

Újból bólogatok, fogom az asztal szélét, forog velem a világ. Istenem, másképp is lehetne élni, mint úgy, hogy ha bemerészkedik az ember egy élelmiszer áruházba, csak az akciós áruk gondolájáig jut el... És úgy öltözködik, hogy a bálás rongyok között matat. Vagy ha inni támad nem annyira kedve, mint keserve, vesz egy kanna kocsisbort. Mondom, fogom az asztal szélét, mintha csak maradék józanságomba kapaszkodnék bele, noha ma még egy korty szeszesital sem csúszott le a torkomon... Mondott egy árulkodó szót ez az ember az imént. Úgy lehet, elszólta magát. Olyas64