Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

Ennyit még a Kádár-rezsimben is megreszkírozott az állampolgár, ha rászorult a munka-, illetve a munkahelyváltásra.

Beülök az otthonos hangulatú kisvendéglő egyik szeparált asztala mellé, kávét és rostos üdítőt rendelek, s kiteszem magam elé az Expressz újság aznapi számát. Ez a megbeszéltjei, erről ismernek fel. Ügyfeleim - leendő partnereim, üzletfeleim, főnökeim? ki volna képes szabatosan meghatározni, melyik elnevezés a helyes? — a megállapodott időponthoz képest majd háromnegyed órát késnek. Ha még további jó negyedórát várakoztatnak, nem találnak itt. Ezt persze nem hozom a tudomásukra; nem vagyok abban a helyzetben, hogy rontsam esetleges esélyeimet. A két nő közül a fiatalabbik, negyven évesnél nemigen lehet több, jótartású, csinos hölgy, arca sem csúnya - egészében vonzó jelenségnek is nevezhetném —, ő az olívaolaj hang tulajdonosa. S van velük egy kerekarcú, bajuszos, pepitazakós fiatalember. Bemutatkozás, helyfoglalás. Egy villanásnyi időre kínos csönd támad, amit magam vagyok kénytelen megtörni: „Ki önök között a főnök?” - kérdezem. Gondolhattam volna: a pepitazakós. E pillanattól kezdve megállás nélkül dől belőle a beszéd. Eleinte ugyan kérdezget, sőt, szabályszerűen káderez: „Ugye nem ellenszenves önnek ez a mai világ?”- szögezi mellemnek a kérdést. - „Milyen szempontból?” — passzolom hűvösen vissza a labdát. - „Mondjuk, morális aspektusból nézvést” - s kissé kihúzza magát, hiszen ez a mondat mégiscsak elegánsan hangzott. - „Engem úgy tájékoztattak — mondom szárazon, s a mellettem ülő, némiképp maga elé bámuló hölgyre pillantok —, hogy itt nem a rendszer erkölcsi megítéléséről lesz szó, hanem arról, hogy tudnak-e valami nekem való munkát kínálni.” S nem mondom ki, bár félig-meddig kikívánkozik belőlem az immár távoli múltból ismerős frazeológia: „Remélem, az elvtárs teljes mellszélességgel kiáll a szocializmus építésének grandiózus ügye mellett?” Istenem, mennyit változott a világ, s a lényeget tekintve mégis ugyanaz...

Majd arra kér, néhány mondatban mondjam el önéletrajzomat. Megteszem, hiszen ebben már amúgyis nagy gyakorlatom van. Amikor befejezem, kissé rezignáltam, őszinte sajnálkozással megjegyzi: „Tehát az utóbbi három-négy évben nemigen volt sikerélményben része.” Állítását kénytelen vagyok megerősíteni, miközben észre sem veszem, hogy máris besétáltam az utcájába. Vagy ha úgy tetszik: a csapdájába, a hálójába. Most már kivetheti a csalit: „Mi azon leszünk, hogy ön hozzájusson a megérdemelt anyagi sikerhez.”

Nem nagyon kell a folytatásra várnom. Az osztrák pénzbefektető és tőkeelhelyező cég, melynek hazai képviseletében ők hárman jöttek el, hogy találkozhassanak velem, a 90-es évek eleje óta teijeszkedik Közép- és Kelet-Európábán, főképpen Magyarországon. A cég független a bankoktól, mögötte több mint 50 százalékos részesedéssel Európa legrégibb és legnagyobb - tehát legismertebb - biztosító csoportja áll. S tudom-e, hogy amögött meg ki található? - kérdezi sejtelmesen. Fogalmam sincs, mondom. Hangjában illő tisztelettel megnevezi a világon sok százmillió embert tömörítő nemzetek fölötti szervezetet. Ez nem semmi, jegyzem meg, s bár kedvem volna hozzá - nem volna illő, hogy kizökkentsem sodró előadásából - elállók attól a késztetéstől, hogy elmondjam a sokak által ismert történelmi anekdotát. Ehelyütt azonban nyugodtan megtehetem a kitérőt. Tehát: a szervezet Legfőbb Méltóságának világméretű presztízsével Joszif Visszárionovics közvetlen környezetében is tisztában voltak. Amikor a Kremlben egy bonyolult, kényesnek ígérkező diplomáciai lépést tárgyalgattak, egyikőjük vette a bátorságot, s a generalisszi- muszt nagy óvatosan figyelmeztette a Legfőbb Méltóság tekintélyére. Mire Sztálin gorombán visszamordult: „Hát aztán! Hány gépesített hadosztálya van annak az embernek?”

Jó, jó, ez tehát egy biztonságos cég, de a működésében melyik fogaskerék szerepét szánnák nekem? - a kérdésem nagyjából ennek megtudakolására irányul. Pepita63