Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog

specializálódtak. Kocsimat talán vigyem máshová, például Pestre, a Nagykó'rösi úti piacra. Nem tettem. Eszembe jutott egy néhány nappal korábbi rádióadás, hogy a Ladáknak Nyíregyházán van a legnagyobb piaca, jönnek a vevők seregestül a keleti utódállamokból. De ez az ötlet is csak néhány percig foglalkoztatott, s azután elvetettem. Mi van, ha mégsem adom el? Kidobtam egy csomó pénzt, hiába. Ráadásul honnan vegyek egy erős, deltás fickót az útra, hogy ha mégis üzletet csinálok, ne történjék meg az, hogy a formaságok lebonyolítása után gyanútlanul megfordulok - és valamelyik kórház baleseti osztályán ébredek fel, és se pénz, se autó. Mert most egy ilyen világ van.

A lehető legrövidebbre zárni az ügyet — most már csak ez a célom. November 1-én veszek egy Expressz-újságot. Az autós rovatban Ladát keresnek, többen is! Az egyik azt úja, házhoz jön. Ez az én emberem. Tárcsázom a megadott számot, az illető bejelentkezik, kissé rossz a hangminőség, a háttérben tompa zúgás, de a kérdések lé- nyegretörőek. „Váljon már, itt most le tudok húzódni az útpadkára” - mondja túl- nan a hang, s ebből rögtön megértem, hogy az ipsének rádiótelefonja van. Ha eddig netán nem találtam volna ki, most már biztos vagyok benne, hogy egy kocsiközvetítőt fogtam ki. Még pár sejtelmes tőmondatváltás a lehetséges árról. A reálisnál magasabb felső határt szabok, utalván a lehetséges engedményre, de itt már az összeg megnevezése nélkül. Némi gondolkodás után a válasz beleegyező, azzal a kiegészítéssel, hogy pénzről úgyis csak a helyszínen lehet kimondani az utolsó szót, és másnap délelőtt tízkor itt vannak.

Ez eddig gyorsan ment, gondoltam. Másnap reggel még átszaladok a falummal szomszédos kisvárosba, vásárolgatok ezt-azt, s visszafelé azzal a tudattal ülök be kivénhedő járgányomba, hogy talán életemben utoljára vezetek autót. Negyedszázadnyi többé-kevésbé rendszeres kocsikázás után. Nekem ezt hozta a demokratikus „szép új világ”, másnak mást. Biztonság okáért azért vettem ezen a reggelen is egy Expressz-újságot, hátha mégsem jönnek, s akkor kezdhetem elölről egy másik vevő felkutatását. Kocsimat a bejárati ajtó előtt állítom le, ha jönnek a vevőim, már az útról lássák, hogy itt az „áru”. S még van egy kis időm, hogy magamban eldöntsem, mennyi az a minimális ár, melyen alul már nem adom oda, inkább rohadjon szét nálam, úgy ahogy van. Mindent összevetve, a 120 ezer forintot szabom meg a legalacsonyabb árnak.

S mit ád az ég, meg a jól bejáratott használtkocsi kereskedelem? Pontban tíz órakor kapum elé kanyarodik valami jobb Audi, elöl egy férfi és egy nő, mindkettő fiatal, s még percekig ülnek kissé összebújva a szélvédő üveg mögött, mintha bizony szobát hirdetnék, s azon tanakodnának, hogy kivegyék-e néhány órára, vagy sem. Végre mégiscsak előjönnek, a házigazda szívélyességével biztosítom őket, hogy jó helyen járnak, amennyiben használt kocsit óhajtanak vásárolni. A szakállas fiatalember körbejárja a járgányom, néhány helyen rohad a lemez, takargatni ezen úgysincs mit, majd felnyittatja a motorház tetejét, beindíttatja a motort, néhányszor meghúzgálja a gázkart, s ezzel véget is ért a tesztelés. A fiatalember határozott hangon megszólal: „Uram, itt nyomban kifizetjük önnek a 120 ezret és már visszük is a kocsit.” Igyekszem mozdulatlan pókerarcot vágni - leplezni csodálatomat, hogy ezek gondolatolvasói készséggel is meg vannak áldva -, lódítok egyet, hogy én minimálisan 125 ezerre gondoltam, de vásárlóim lecövelkelnek a 120 ezer mellett. Végül is legyintek, lakásomba invitálom őket, zsebembe gyűröm az ötezreseket, átadom a forgalmit meg a kulcsokat, a hölgy kitölti a szerződéses nyomtatványt, s negyedóra múltán már elporzó kocsimra vethetek egy végső pillantást.

61