Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Hatvani Dániel: Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog
Hatvani Dániel Amerikai álom, osztrák csali, mucsai horog JL 1/ossz sorsában az ember hajlamos arra, hogy azt higyje: elérte a mélypontot, innen már nincs tovább hová süllyednie, mindenképp az emelkedő szakasznak kell következnie. A mocsár azonban feneketlen, a münchauseni trükkök itt nem segítenek; a szándék, hogy az ember az önnön sorsának a megmozdítójává váljék, egyhamar csapdává alakul át. A baj az, hogy mindezt nem mindig sikerül idejében észrevenni. Elhatároztam, még 1994 őszén: mielőtt bármihez is kezdenék, holmi pénzkereső tevékenységhez látnék, előbb megpróbálom kiadásaim „karcsúsítani” - ahogyan manapság fogalmazzák. Az elgondolás mögött az az óvatos bebiztosítási szándék állt, hogyha bárminemű munkával nem sikerülne pénzre szert tennem, akkor legalább kiadásaim mérséklése próbálja meg egyensúlyban tartani pénzügyi helyzetem mind veszélyesebben billegő hajóját. Végeredményben a pénzügyminiszter is ezen fáradozik, országos méretekben; nekem annyi adatott meg, hogy egyéni létem méretparányában próbáljam ki az üdvözítő ekonómiai módszert. Első pillantásom a tévé-készülékre esett, fehér-fekete képernyős, Videoton-gyárt- mány, legalább másfél évtizedes, négy-öt éve még cseperedő lányaim számítógépes monitorként is használták, látnivaló, hogy sokat nem ér, de a hírműsorokon kívül mást nem is nézek már évek óta, sok nekem ezért a kéthavonkénti majd egy ezres. Vácra viszem, a műszaki bizományiba, egyből kiszúrják, hogy „képcsöves”, ami kereskedői tolvajnyelven annjut jelent, hogy a képcső már kimúlófélben van, nagy nehezen azért megajánlanak érte 800 forintot, amit majd akkor kapok meg, ha a készülék elkelt. (Pár héten belül megtörtént.) Hazafelé, míg a 2-es főút emelkedőin lehúzódom a kapaszkodó sávokra, eszembe jut, hogy tragacsom az idén már tíz éves, s bár ki tudnám számolni, hogy mennyiből jön ki nekem az egy kilométerre jutó fenntartási költség, nem teszem, alighanem szívbajt kapnék az összeg láttán, hiszen nyugdíjamból egyre ritkábban vagyok képes már többnyire nem teli, hanem csak félig-meddig megtölteni a tankot, a biztosítást meg a helyi adót, ha megyek a kocsival, ha nem, fizetni kell. Ha csak falumon belül kell ide-oda mennem, máris egyre többször ülök biciklire. Véglegessé válik bennem a régóta érlelődő elhatározás: az autótól is meg kell válnom. Busszal, vonattal bárhová el lehet jutni, közben sokat kell olvasgatni, hogy ne érezze az ember elvesztegetett időnek az utazást, a várakozást. De még az sem haszontalan, ha egyszerűen csak „sorsomba merülök”, hiszen erre nemcsak a pesti Duna-part lépcsőin, hanem a hegyi vonat piros szerelvényein is lehetőség nyílik. Ma is fecseg a felszín, ma is hallgat a mély. Régebben, ha lehasznált autómtól kellett megválnom, nem csináltam belőle nagy ügyet, kivittem az autópiacra egyszer, kétszer, háromszor, s ha akkor sem sikerült túladnom rajta, még mindig ott volt a Merkur-telep. Most látszatra több az értékesítési lehetőség, ámde belép egy csomó bizonytalansági tényező. Ugyancsak Vácott bementem egy használtkocsi telepre, az alkalmazottakat - forgalom híján - láthatóan az unalom gyötörte, ámde ajánlatom hallatán fanyalogva kijelentették: őket nem érdekli a Lada, nem is nagyon értenek hozzád), lévén, hogy nyugati kocsikra 60
