Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 6. szám - Ferdinandy György: Hazai föld (elbeszélés)
Hogy miért nem ment mégsem? Mert nem engedte az asszony - ő legalábbis erre hivatkozott. Valójában megfertőzött már minket a trópus. A cselekvésképtelenség, a meddő álmodozás. Megtanultuk, hogy nincsen ránk szüksége a világnak. Mi lenne belőlünk ott, ahol nemcsak ábrándoznak, ahol élnek is az emberek! Pedig néha fellázadt az Öreg. Hirdetéseket tett fel, házvezetőnőt keresett. Azután mégiscsak maradt. „Meg kell értened - magyarázta -, nem hagyhatom magukra a könyveimet.” Szökés lett volna a hazatérés, megszökni pedig - négyezer kötettel az iszákban — nem lehet. Előfordult, hogy sírva találtam:- Semmiség! - legyintett - megmondtam nekik, hogy elmegyek.- Mire ők?- Azt állítják, honvágyam van - mondta, és letörölte bajuszáról a könnyeket. „A műveletlenek!” Megraktam jéggel két vizespoharat:- Sosem volt honvágyad? - kérdeztem. Rámnézett, szomorúan, kedvesen:- De volt már, fiam. Vörösmarty után! Egy ország után? Sohasem. Hallgattunk. A nádasok felett sűrű, ezüst pára lebegett. Ideig-óráig megnyugodott. Azután egy este kezdődött minden elölről. Maga mellé intett, és a fülembe súgta: adogassuk fel apránként a könyveket! Olyan magányos volt, mint a kisujjam. Nem volt egyetlen igazi barátja, és ami talán még rosszabb, egyetlen tanítványa sem. Egy ideig ugyan összejöttek nála néném barátnői, de azután az Öreg elzavarta őket, és attól kezdve csend ült körülötte a házban, tejfehér, sűrű csend. Akkor már egyre ritkábban beszélt, és alig-alig tervezgetett. „Ne feledkezz meg a tűről!” - figyelmeztetett. „Az ember akkor hal meg, ha nem akar élni. Ha rájön, hogy nem szereti már az életet.” Ez történt vele is. Amikor - az unokák kérésére - átvitte őt a felesége Angliába, a fülembe súgta, hogy nem jön vissza többé sohasem. A taxi kint állt a ház előtt, kora délután volt, tűzött a nap a pálmafák koronáiban. Ő pedig beszállt, kalapban, télikabátban. Nem búcsúzott el senkitől, még- csak nem is intett. Úgy ment el élete színhelyéről, fél évszázad után, hogy nem vett róla tudomást. Idegen volt, és idegen maradt. Konok, büszke idegen. Először ő hívott: elmesélte Napóleon és Goethe találkozását, csak mellesleg említette, hogy beteg. Kitűnő ovosokat talált - mondta - Angliában, ott kell maradnia, ezentúl többé sehova se mehet. A baj csak az volt, hogy meg is gyógyították az orvosok. Ez pedig több volt, mint amennyit vén bátyám elviselhetett. Másodszor én csengettem rá. „Jól van!” - kiabált a kagylóba felesége. „Akár haza is mehet!”- Mikor látlak, Bátyám? - kérdeztem tőle én. Nem felelt azonnal:- Én innen - mondta végül - már ki nem mozdulok.. Nem volt a hangjában semmi szomorúság. Inkább egy kis visszafojtott, kaján káröröm. 6
