Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 6. szám - Ferdinandy György: Hazai föld (elbeszélés)

Halálhíre váratlanul ért. Kiszedettem a gyászjelentést: ha idegenben éi „m- kit a halál, nem teszi közre a nekrológot a sajtó itt a Szigeten. „Bizonyíték hí­ján!” - közölték az illetékesek. Én pedig küldözgethettem az értesítéseket. Hamarosan az özvegy is megérkezett. Egyedül, bátyám urnája Angliában maradt. Ő pedig mesélt. Egyre hangosabban: nem volt már aki figyelmeztette volna rá, hogy süket. így tudtam meg, hogy az Öreg - teljesen váratlanul - végrendelkezett. A te­metésére pedig egy kimondhatatlan nevű faluban fog sor kerülni, valahol Kele­ten. A szülőföldön, amiről - amíg élt — beszélni sem engedett. „A család mauzó­leumában!” - ismételgette a néni, aki nyilván sosem látott még falusi sírhelyet. Tény és való, jól megtréfált minket az elhunyt: a kolóniát, a családot, a banyá­kat, akikből most siratóasszony se lehetett. Az özvegy pedig utazhatott a messzi Keletre, a férje szelencéjével a hóna alatt. Abban könnyen megállapodtunk, hogy - ezen már nem múlik semmi! — csak jövő tavasszal lesz a temetés. A gyászszertartást május utolsó vasárnapjára tűzte ki a pap. Tél végén fel is keresett három fehéringes szerecsen. Elmondták, hogy az ese­ményre küldöttséget delegál az egyetem. Voltak már egy utazási irodában, tud­ták, hogy a szerencsi sínautó nem áll meg. Csak valami - mint mondták - jobb szállodát kerestek a faluban. A Hiltont javasoltam, azonnal elfogadták. Volt egy hitelkártyájuk, amit mindenütt a világon honorálnak a Hiltonok. Autót pedig — mondták - bérelnek majd a pályaudvaron. Inkább kerékpárt szerezzenek! - fi­gyelmeztettem őket. Az italbolt előtt mindig akad. Mégcsak nem is válaszoltak. Nyilván azt hitték, viccelek. Mint kiderült, egy másik küldöttségre is igényt tartottak a rendezők: az író- szövetség küldötteire. A Szövetség csak egy pár sort kért, amire kiutalhatta vol­na a költségeket. Az özvegy azonban megalázónak tartotta, nem írta meg a le­velet. A szertartásra így csak egy szál író jelentkezett, a Borbíró Balázs, aki amúgyis a közelben lakott.- Annyi baj legyen! - mondta néném. „így is túl sokan leszünk a toron!” Mert tor is készült. Magára vállalta a falu. A szegény, vidéki rokonság, akik­ről fél évszázad óta senki se tudott. A téesz kocsisa, a postás. Azok, akik otthon maradtak és gondozták a sírokat. Télen az özvegy a Bácsi hagyatékával foglalkozott. Nem sok eredménnyel: a bibliotékát nem küldette haza, és a könyveket léghűtés híján hamarosan tönk­retette a meleg. A látszatra annál jobban vigyázott: mióta nem élt a férje, min­den este otthon maradt. Magányosan, mint az özvegyek. Ami engem illet, megírtam bátyám életét. Úgy, ahogy tőle hallottam. Meg sem érintett a kecskét-káposztát kímélgető kegyelet. Medve nagy ember volt az Öreg, az aprócska, mimózalelkű bennszülöttek között. Mint az Ardennek Agya- rasa, Vilmos. Hol Scott hősére, hol gyerekkorom másik kedvencére, Hörpentő sógorra hasonlított. Nem herélhettem ki őt: a biográfiában minden hódítása benne van. Hogy örült volna, ha felolvasom neki ezeket a részleteket! Picsmicsián Matil- dot, az amerikai újságíró és a cserkészparancsnok feleségét, vagy a diszkréten elhallgatott többieket: A történet végén, bátyám halálhírére, sírvafakad egy bennszülött gyerek. 7

Next

/
Thumbnails
Contents