Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Szász Imre: Gyertek este kilencre (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Szász Imre)
A publikálás mércéje a mű társadalmi és művészi értéke... A szocialista realizmus, a szocialista ideológiai jelleg nem mércéje a kiadásnak, de tény, hogy államunk elsősorban ilyen műveket szeretne az íróktól. Az irodalompolitikának igen sok megjelent művel van vitája... A viták sokszor olyan művekkel kapcsolatban bontakoznak ki, amelyek a polgári ideológia alapján állnak. Főleg az individualizmus, a pesszimista életérzés, a szexuálmoralizálás összeegyeztethetetlen a mi elveinkkel. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ezek a viták elvi alapon és adminisztratív következmények nélkül folynak. Sok esetben lehetővé tesszük, hogy az el nem fogadott műveket írójuk - a törvényes rendelkezések betartásával - külföldi kiadókhoz is elküldje. Alig van példa arra, hogy külföldi kiadó Magyarországon elutasított művet megjelentetésre vállalna. (Weöres Tűzkútja egyidőben jelent meg a nyugati kiadással.) Minden értékes mű megjelenik, az írók asztalfiókjában nem hevernek világrengető alkotások. (A köztudatban - nyugaton is esetleg - csak az alábbi visszatartásokról tudhatnak: Szász Imre, Gyertek este kilencre, Hernádi Gyula, Az ég bútorai, Mészöly Miklós, Az atléta halála, Major Ottó, Szerelem és halál a Kapucinus utcában.) Budapest, 1964. június 4. Tóth Gyula a kiadói osztály vezetője * DM: - Hogy élted meg belülről ezeket az éveket, mert ez az állapot - érzésem szerint - csak ahhoz hasonlítható, amikor az embernek egy gyógyíthatatlan betegség biztos tudatában kell - vagy kellene - mégis továbbvonszolnia az életét. De van egy különbség: az életösztön rendszerint továbblöki valahogy a beteget, az írásösztönt viszont rendszerint megbénítja az ilyen adminisztratív béklyó és bilincs, s amit okoz: a kilátástalanság érzése. Szí: - Az írásösztön nálam teljes mértékben megbénult. Végül is, ha visszagondoltam az első regényemre, az — azt hiszem - nagyon jó történészi munka volt, a mester: Móricz Zsigmond kezét fogva, jól is volt megcsinálva, de nem „én” voltam. Ez a regény már én voltam, de teljes bizonytalanságban. Nem tudtam, hogy érek-e valamit, ér-e valamit, amit csináltam, nem tudtam, hogy kellek-e egyáltalán? Nem a közönségnek, nem a kritikának, hanem az irodalomnak. Tudok-e én egyáltalán irodalmat csinálni? Tehát lényegében tíz évre lebénultam. Ha visszagondolok, akkor egy számomra kedves horgászkönyvet adtam ki, amelyben horgásztörténetek voltak, és azon felül semmi mást nem írtam. Kiestem: nem a külvilág irodalmi életéből, hanem a magam irodalmi életéből, mert hiszen én mindig is önmagámban nagyon bizonytalan szerző voltam. Nem csináltam semmit... DM: - Mondhatom azt, hogy olyasmi történt veled, mint amikor valaki, valamilyen tragédia vagy katasztrófa következtében elveszíti a személyazonosság-tudatát? Mivel a Gyertek este kilencre már te voltál, lehettél volna, de mivel nem adták ki, nem derülhetett ki az sem, számodra sem, hogy milyen író is vagy voltaképpen. Szí: - Ezt annyival egészíteném ki, hogy a személyazonosságot, amelyet nem is volt biztos, hogy megtaláltam, azt veszítettem el: a személyazonosság megtalálásának a lehetőségét... Nagyon rossz érzés volt. Teljes bénaság volt. Fordítottam... DM: - Beszélgetésünk elején szóba hoztam a megsértett irodalompolitika feltételezett reakcióját. Úgy érzem, nem ok nélkül, mert 1969-ben, amikor a könyved — tízéves várakozás után - végre megjelenhetett, a megjelenése előtt pár hónappal a Kiadói Főigazgatóság még egy utolsó kísérletet tett elgáncsolására, még egyszer leszögezve a maga „ceterum censeo”-ját: vétóját a kultúrpolitika nevében: 102
