Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Szász Imre: Gyertek este kilencre (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Szász Imre)

Feljegyzés Siklós elvtársnőnek a Kiadói Főigazgatóság főigazgató-helyettesének Részlet

Hogy a Kiadói Főigazgatóság indokolt esetben hogyan él kultúrpolitikai vétójogával, Szász Imre: Gyertek este kilencre című regényét hozhatjuk fel példaként. Tíz évvel ezelőtt íródott a regény, s máig ellenezte a Kiadói Főigazgatóság annak megjelentetését. (Az 50-es évek végének magyar értelmiségéről már-már a morbiditás határát súroló képet festett Szász Imre.) A kézirat nyomdába adását hetekkel ezelőtt engedélyeztük csak. „Enyhítő” körülménynek tekintettük, hogy Szász Imre tompító célzatú epilógust kapcsolt az eredeti kézirat végére, s néhány rövidebb írás is helyet kap a kötetben. A nyomosabb ok azonban az volt, ez az igazság, hogy a Szépirodalmi Kiadó Aczél elvtárssal történt megállapodására hivatkozott, arra, hogy Aczél elvtárs hozzájárult Szász Imre regényének kiadásához.

Budapest, 1969. június 5.

Rádics József

*

DM: - Mit tudsz te mindezekről? Mi történhetett itt a háttérben?

Szí: — Erről fogalmam sincsen. Azt tapasztaltam azonban, sok évvel később, például amikor az Eötvös kollégiumi regényemet, a Ménesi út-at a Kiadói Főigazgatóságon, a kiadónak nem is válaszolva, elfektették, amikor a vadász-szociográfiámat ugyancsak részben a Főigazgatóságon elgáncsolták, hogy ott én valahogy gyanús személy voltam, és sokszorosan meg kellett vizsgálni az ujjlenyomataimat, mielőtt „szabadon” engedtek volna. A Kiadói Főigazgatóság, lehet, hogy akkor már, a nyolcvanas években nem is ideológiai meggyőződésből, hanem egy jól beprogramozott magatartásformából következően nekem legalábbis - de persze másoknak is — csak kellemetlenségeket és akadályt jelentett.

DM: — A bosszú motívumához térek vissza csökönyösen. Az egyik dokumentumban ugyanis, a kor akkori irodalompolitikájának továbbszolgáló őrmestereit jellemző inszinuáció is olvasható: az tudniillik, hogy te, „lektorként”, aki civilben voltál, nem értenél egyet saját regényed mondanivalójával, és bizonyára nem is javasolnád kiadásra: hogyan képzeled tehát, hogy ez megjelenhet? — Én ebben is látom az áruló jelét annak, hogy tudat alatt, vagy nagyon is meggondoltan működött egy visszafizetési - móresre tanítási - szándék azért a - mint mondtad — „fiatalos pökhendisé- gért”, amivel te vissza merészelted lökni a József Attila-díjat.

Szí: - Lehetséges... De az is, hogy egyszerűen csak utáltak... Ez is egy emberi megfejtés.

DM: - Akármi motiválta is a történteket: ami volt - elmúlt, azzal az irodalompolitikai predestinációval együtt, amit okozott, s ami Téged évtizedeken át fojtogatott. De visszamaradtak-e bizonyos következményei — benned?

Szí: — Legföljebb annyi, de lehet, hogy ez mindenképpen bekövetkezett volna, hogy én a letiltástól fogva mindig az irodalmon, az irodalmi figyelmen kívül állónak éreztem magamat. És sose tudtam eldönteni, a mai napig sem, hogy azért-e, mert egyszer kitettek a pálya szélére és onnan nem tudtam többé bejönni, vagy azért-e, mert nem is voltam elég jó cserejátékos, hogy beküldjenek a pályára. Legalább az utolsó öt percre.

103