Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Szász Imre: Gyertek este kilencre (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Szász Imre)
Műhelytitkok a közelmúltból Szász Imre: Gyertek este kilencre Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Szász Imre OMOKOS MÁTYÁS: - A fiatal, induló írótehetség életében rendszerint a folytatás a legnehezebb; a folyamatos működésre való képesség könyvekben kézzelfogható bizonyítása, mert ez jelzi, hogy első könyvével valóban új író jelentkezett. Egyetlen könyvet ugyanis — így tartja az irodalmi közvélekedés, Goethe után szabadon — szinte bárki meg tud írni, ha másból nem, akkor saját élete élményanyagából. (Bár nem ok nélkül jegyezte meg, éppen ezzel kapcsolatban Oscar Wilde, hogy a jól megírt életrajz mégis oly kivételesen ritka tünemény, mint a jól megélt élet...) — Első könyvét Szász Imre huszonhat évesen, prózaírónak tehát igen fiatalon jelentette meg, 1953-ban. Szól a síp volt a címe ennek a kuruc korban játszódó történelmi regénynek, amely kedvező visszhangra lelt, s az elsőkönyves szerző kétségtelen tehetségét a felbomlóban lévő Rákosi-korszak irodalompolitikája is méltányolta a maga módján, mert regényéért József Attila-díjjal tüntette ki íróját. A szerző azonban visszautasította ezt a díjat. Ha nem kényelmetlen felidézni, szeretném, ha elmondaná: miért tette? SZÁSZ IMRE: - Nagyon szép volna, ha azt merném mondani, hogy ez valami hősies kiállás volt; de nem hősies kiállás volt, hanem valamilyen gyermeteg hiúság. Közölték velem ismerősök, akik közelebb voltak a tűzhöz, hogy József Attila-díjat kapok, örömmel közölték, és azt is, hogy első kategóriát. Később, hogy csak második kategóriát, ami nekem még mindig elég jó volt, de amit én akkor nem tudtam: az írószövetségben két ember olvasta ezt a könyvet, Veres Péter, akinek nagyon nem tetszett (ezt el is mondta később nekem), és Király István, aki egy korábbi változatát olvasta. Ők leszavaztak. Ott ültem a József Attila-díj várományosok között, és lement az első kategória, lement a második kategória, és én úgy éreztem, hogy itt valami méltánytalanság történt, és akkor fölálltam és elmentem. Dühből. Hadd mondjam el, ha utóbb megnézzük, több évvel utóbb, a kitüntetettek névsorát, akkor ez fiatalos pökhendiség volt. Vas István mindjárt akkor mondta nekem, hogy rosz- szul tettem. Nyegleség volt, nem politikai hősiesség. Legföljebb politikai alvajárás, merthogy lehetett volna belőle baj is. De nem lett; senki nem törődött vele. DM: - Hát azért én azt hiszem, hogy lett belőle - csak másképpen. Azért hoztam ezt a kínos epizódot szóba, mert az a meggyőződésem, hogy ezt a sértést, vagy nevezzük nyegleségnek, ahogy mondtad, az irodalompolitika elefántemlékezete elraktározta. Noha a kort, amelyben ez történt, valóban elmosta a nagy történelmi zajlás: 1956 októberének forradalma, s ami utána következett. Te ekkoriban vágtál neki, egy szépírói igénnyel megírt horgászélményeket tartalmazó könyv (Vízparti kalauz, 1958) után egy korábrázoló társadalmi regény próbatételének; az ötvenes évek második felében, amikor - Petőfi versének parafrázisával szólva - „Magyarország csendes, újra csendes, elültek forradalmai”. Ez a regény „naprakészen” adott képet az akkori időkről. Elsősorban azt az életérzést fejezte ki, amelynek jellemzésére A Kossuth rádióban elhangzott műsor szerkesztett szövege 96
