Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Az Eötvös Kollégium centerániumára - Fodor András: A továbbélő Eötvös Kollégium

te abban az intézményben, ahol a büszkén őrzött és gyakorolt szabad kritika szellemében, az 1947-es kabarén a Szabó Ferenc féle Vorosilov-indulóból Újjáépítési indulóvá szövegezett tömegdalt ilyen értelmezésben énekelhették társaink: „Mert a munkára épül az állam, / az államban él a Geró'. / Szolga vagy s az maradsz a munkádban, / de munkádból lesz a jövő, / s a munkádból él a Gerő.”

Még az 1948/49-es tanévben is előfordulhatott, hogy Réz Pál, a kötelezően tanult szovjet tömegdal szövegén fönnakadva hangosan kimondhatta: „Hogyhogy? A Szov- jetúnióban kunyhók is vannak?!” Ám a Rajk-per utáni belső tisztogatások, gyűlölködő gyűlések, s a fenyegető kényszer alatt tagságáról lemondatott, rögtönzött vészbíróság által kikergetett tízegynéhány társunkkal együtt betiltották a közösség addig szkeptikus szuverenitását is. A radikális átállás tervének minden pontja (például a koedukáció) ugyan nem valósult meg 1949-re sem, de a korábbi tradíciók humora, liturgiája használhatatlanná, szégyenletessé devalválódott. Az Eötvös Kollégium sorsa megpecsételődött. Az 1950. auguszutus hó 22-én készült jegyzőkönyv az épületet 5179 db leltári tárggyal, 479.713,72 forint értékben, a Tanfolyamellátó Nemzeti Vállalatnak adta át.

Mégis föltámadás?

Diktaturális viszonyok közt lám, még egy ilyen patinás intézményt is könnyű eltörölni. Szellemét azonban nem lehetett máról holnapra rendeletileg megszüntetni, kivált azért nem, mert a megbélyegzett kollégisták a kulturális élet minden területén mindinkább nélkülözhetetlenné váltak. Az onnét hozott örökség mindig tiszteletet és nosztalgiát keltett. Tanúja voltam, amikor egy frissen kinevezett, külföldre delegációt vezető miniszterhelyettes a protokoll merevséget hirtelen lerázva, szabályszerűen ellágyult, észlelve, hogy a küldöttség öt tagja közül négy volt kollégista. Pedig ezek történetesen írók voltak, s a Kollégium elsősorban nem alkotóművészek gyűjtőhelyeként volt nevezetes. Ugyancsak jellemző, hogy az 1948/49-ben fondorlattal vagy kiátkozással eltávolítottak közt mostanra nem egy akadémikus, tudományok doktora, kandidátus, díjakkal kitüntetett író, egyetemi tanár, főszerkesztő, sőt, a Magyar Televízió elnöke vagy éppen dél-amerikai nagykövet található.

Amikor Révai megkérdezte az utolsó ifjúsági elnökünkből titkárává avanzsált Bodnár Györgyöt: „Mondja, nem lehetett volna megmenteni mégis az Eötvös Kollégiumot?”, a sajnálkozás mögött krokodilkönnyeket éreztünk, de kétségtelen, hogy néhány év múlva - akár a levágott kar fantomfájása - felettébb hiányozni kezdett a Kollégium, melyből igazán csak az MTA Irodalomtudományi Intézetéhez kapcsolt könyvtárat sikerült megmenteni. 1956-ban, éppen a nevezetes októberi napok egyikére ki volt tűzve a visszaállítást célzó tanácskozás, ám ezt a lehetőséget évtizedekre továbbsodorta a történelem.

1956-ban mégis elkezdődött valami. Tóth Gábor, akkori igazgató Az Egyetem Eötvös József Kollégiuma nevezet mögé igyekezett kiegészítő szemináriumok, intenzív nyelvoktatás révén a múlthoz méltó tartalmakat is az intézmény falai közé csempészni. Ez a kezdeményezés folytatódott a hetvenes évek közepétől Szíjártó István igazgatósága idején, a szakvezető tanárok, külföldi ösztöndíjak célszerűbb bekapcsolásával, a Kollégium Baráti Körének a folytonosságra ösztönző inspirációjával. A legutóbbi években a felvételi szisztéma is szigorodott. De mindinkább nyilvánvaló lett, hogy a közben eltelt negyven évben is kialakult egyfajta új kollégista összetartozás, melyet a régihez hasonlítani a megváltozott feltételek közt nem éppen köny90