Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)

széformája az irodalmi portré egyik sajátos, maga alkotta változata, e nemben, a magyar irodalomban, az egyetlen. Azon, hogy novellista-kritikus avagy lírikus-kritikus volt-e Illés Endre, bőségesen lehet vitatkozni. Diagnózisokat készített, ezer részleten keresztül az írót mutatta be, és mindenkiről tudott valami ritkaságot, nem egyszer intimitást. Pontosan, élesen, néha leleplező kegyetlenséggel kidolgozott jellem- és helyzetképeit tömörség, belső egyensúly jellemzi, a személyes emlékek, fényképélességgel rögzített emberi gesztusok, gondosan megőrzött mondattöredékek, kigyulladó életrajzi adatok életteljes, nagy megjelenítő erejű egyensúlya. Egyiknek elő- vagy hátteréből sem hiányoznak a szerző önarcképének legalább a körvonalai, árnyképei. A kritika ítélkezés - bizonyos értékelvek alapján. Kritikai mércéje Illés Endrének is volt, érzékeny és szigorú, de a szeretet, indulat, kemény elutasítás szavaival gyakran úgy fogalmazott, mint aki „mesél”, vagy magánvéleményét mondja el. Kritikai véleménye gyakran egy lélektani csattanó, egy aforizma sűrűségű, nem mindig irodalmi töltetű szentencia, melyben az objektív megítélés és a szubjektív ítélkezés egybeestek.

Az akkori kritikusi útkeresésünkben rám revelatív erővel ható Krétarajzok-at, egy általam jóval később megismert levél-műhelyvallomásban Németh László méltatta. A. Búcsú a kortársaktól sem helyesbítést, sem kiegészítést nem igényel: érzékeny, pontos, a műfajt és íróját egyaránt átvilágító, szinte talányfejtő vallomás. Egyébként inkriminált dolgozatommal kapcsolatban, 1959. február 26-án keltezett levelében ezt írta: „Az Igaz Szó-ban az esszéről írt tanulmány értékes írás. Engem egy kicsit zavart, hogy magam esszé és tanulmány közt sosem tettem különbséget. Elővettem a lexikont; ott olvastam, hogy az „essai rokon műfaj az értekezéssel, de attól abban különbözik...” így, a tanulmány helyébe értekezést téve, rögtön meggyőzővé válik, amit mondott. S Illés Endre (bár mint emberben csalódtam) kitűnő példa a kívánt kristály-esszék írására.”

Illés Endrével személyesen első ízben - Németh Lászlóval való megismerkedésemmel egy időben -, 1958. novemberének végefelé találkoztam. Előzőleg két levelet írt. Az itt közölt 1957. december 19-i keltezésűt, meg egy másikat, 1958. március 30-án datáltat, melyből valamivel előbb egy passzust idéztem. Addig megismert írásai után ez a két segítő szándékot mutató, hasznos eligazításokkal szolgáló levél tett kíváncsivá az emberre, akinek élettapasztalatai és előérzetei - az én esetemben — oly kísértetiesen igazolódtak.

Egyébként, az idők során, huszonöt levelet, egy képeslapot s néhány táviratot kaptam Tőle. Ebből az anyagból szemezgettem ki a kapcsolatunk korai éveiben írt, mondandói révén közérdekűnek vélt hatot, melyekből az is kitűnik, hogy levélváltásunk néha olyan volt, mint egy kézitusává hevült szellemi közelharc. Kölcsönös félreértésekkel, félrehallásokkal, részemről - leveleimről nincsenek másolataim - bizonyosan alapos félrefogalmazásokkal meglepően sokat vitatkoztunk.

De ez a mozzanat már egy sokkal tágabb kérdéskört nyit meg, az irodalmi barátságokét, illetve az írók közti barátságét. Ehhez, változékony sokarcúságában példaként szolgálhat Németh László és Illés Endre kapcsolata, melynek bemutatása külön esszét kívánna. Ám ezek a tapintatos megközelítést, érzékenyen árnyalandó, elfogulatlan mérlegelést és elemzést kívánó dolgok, kívül esnek az én emléktöredékeimen, noha ismerem az érdekeltek szájából mindkettőjük egymásról alkotott — kölcsönösen megbecsülő, tisztelő, íróként nagyraértékelő — véleményét. Németh László zárójelbe tett indulatos mondata, hogy „bár mint emberben csalódtam” kiragadva, netán általánosítva éppoly érvénytelen, mint Cs. Szabó Lászlóé, mely szerint Illés Endre „rideg ember, eltorzult lélek.” Ha valaki az ilyenféle kérdések szövevényes bonyolultságát érzékelni akarja, az egyik levélben Halász Gáborról írottak

34