Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)

mellé olvassa el Illés Endre róla készített protréját, A kristály szoba lakójá-1, s máris teljesebb s hitelesebb lesz a kép. Nemcsak Halász Gáborról, hanem ülés Endréről is.

A mi csatározásainknak, visszagondolva, a lényegi egyediségtől nem eltekintve, mely két embert alaposan megkülönböztet egymástól, több oka és magyarázata volt. Elsősorban talán a két életforma és az azok biztosította lehetőségek közti hold- nyi távolság, s nem utolsó sorban a felfogásbeli különbségek. A hajdan lüktető, egymással összecsapó gondolatok jókora közeledése, ebben-abban összesímulása, később, jóval később következett be, az O higgadt és bölcs öregségében, és amikor már belőlem is kiöklözte az élet a zöld fiatalság indulatait, az elfogultságot, mely csak a maga igazában hisz és kedveli az erős mondatokat, a sokszor kíméletet sem ismerő szavakat. A Hamisjátékosok at még „a bátor és jól verekedő kritikusnak” dedikálta, aztán belefáradt a véle - és önmagával - viaskodó okításába és pallérozásába. Egyetlen dolgot említenék meg, mely talán csakugyan komolyabban elkülönítette felfogásunkat.

„Erdély soha nem volt Csomorkány” - írta, határozott hangsúllyal Illés Endre. Én ezt így soha, ma sem merném — ma még kevésbé, mint a múltra vonatkoztatva — leírni. Igaz, hogy az ellenkezőjét sem! Viszont nem kevés tapasztalatom szerint Erdély, ezen belül különösen az elszigeteltebb Székelyföld, egy kicsit mindig Csomorkány is volt, miközben szüntelen védekezés Csomorkányban a „csomorkányizmus” ellen.

Vitatkozni csak tisztázott, főleg azonosan használt fogalmakkal, több oldalról aládúcolt érvekkel lehet. Mi, Illés Endrével, valójában két malomban őröltünk, nem tisztázva és árnyalva alapállásunkat, figyelembe véve, hogy egy regénynek, az abban kimutatható modellnek több olvasata, illetve értelme lehet. Szerinte az Égető Eszter a „csomorkányizmus”, melyet merő negativitásként értelmezett, leleplezése, bírálata és elutasítása. Ebben sok igazság van, de még mindig nem a teljes igazság. Mert mi is tulajdonképpen az a „csomorkányizmus”, melynek valóságos meglétét nemcsak én éltem át a délkeleti magyar limeszen, hanem például Németh László legszívközelibb barátja, Gulyás Pál is Debrecenben, vagy a Németh László által nagymértékeit költő, Tompa László Székelyudvarhelyen? A névsor, sajnos, köny- nyen bővíthető.

A szellemi megújulást, feltöltődési nem nyújtó, a valódi műveltséget nem tápláló vidéki élet, szellemi környezet és atmoszféra sivársága, mely az alkotni képes értelmiséget magához hasonltja, elrozsdásítja, sőt eltorzítja, és mely ellen, Illés Endre felfogása szerint, a gyógyír a nagyváros, a maga számos lehetőségével, magyar írónak Budapest, ahová több levelében is hívott.

Tehát a „csomorkányizmus” kelepce, egyszersmind kórkép. Tulajdonképpen egy csapdahelyzet, a körülményekben és a lehetőségekben adott, a kórkép ennek következménye illetve eredménye. Jóeszű, művelt, tehetséges embereken, akiknek inkább ötleteik - mondjuk, hogy bogaraik? - vannak, mint a nagyvilág fele kapcsolatot teremtő, jól bordázott gondolatai, valamilyen „ázsiai átok” ül, mikoris a legjobb szándék is mániává válik, a képesség különcséget táplál. Vagy az igazi célok hiányoznak, az összefogó vállalkozások és előrelendítő kezdemények, vagy - s ez talán jellegzetesítőjegy -, a nehéz természetűvé zordult egyén nem tudja, aztán már nem is akarja önmagát beleépíteni egy általánosabb, ha úgy tetszik, egy magasabb feladatba, hanem rezervátumában, a maga csapásán járva, fantomizálódó magányban viaskodik „bölény bánatával.”

Mindez kipreparálható az Égető Eszterből, hiszen benne van. Nem véletlenül írta nékem Németh László, hogy a „csomorkányizmusból” „ki kell végtére vetkőznöd”, igenám, de azt is ő írta, hogy „mind csomorkányiak vagyunk”, jelezvén, hogy

35