Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Bérczes László: Én vagyok Galilei (Töprengés Németh László drámájáról)

színpadra szánt szöveget olvasni, hogy ne azt keresném, mit lehet azzal a megvalósítás során kezdeni.

Meggyőződésem, hogy a színpadon bármit meg lehet tenni, ha az mások személyiségét sem fizikai, sem erkölcsi értelemben nem sérti. Ez azonban csak általában igaz, egy-egy konkrét szöveg ugyanis különböző mértékben, de korlátok közé szorítja ezt a „bármit”. A korlát csak annak akadály, aki a szöveg érvényességi körén kívül akar lépni, máskülönben segítség, támasz, akár sajátos ugródeszka lehet az alkotók számára. A Galilei érvényességi köre a magyar színjátszásban hagyományos, legnagyobb hagyományokkal rendelkező, úgynevezett polgári realista színjátszáson belül keresendő. Nem azért fogok tehát erre hivatkozni, mert másfajta színházat nem tudok elképzelni, illetve elfogadni, hanem mert a Galilei valószínűleg csakis ezeken a korlátokon belül valósítható meg.

Nézzünk néhány, Németh László történelmi drámáira általában érvényes és a Galileire is igaz tényt: a drámák hőse kiemelkedő, mégpedig nem fiktív, hanem valaha létezett történelmi személyiség. Valaha, vagyis általában a régmúltban. Ez azt is jelenti, hogy a főhős által képviselt eszmét, magatartást többé-kevésbé ismerhetjük, de karaktere külső, illetve belső jegyei jobbára ismeretlenek előttünk. Nincs mit követni, felesleges is nagy apparátussal végzett könyvtári kutakodást folytatni, hiszen Németh László célja nyilvánvalóan nem egy-egy „múzeum” élethű berendezése. Ez nem azt jelenti, hogy Húsz János, Széchenyi vagy Galilei nem az egykori Húsz, Széchenyi és Galilei nézeteit közvetítik. De az író természetesen azokat a hősöket és helyzeteket kereste, melyek ők magát és helyzetét a történelem távlatából világították meg. Jól felfogott írói érdekből távolságot akart teremteni, és úgy vélhette, hogy ezt saját kora és tere és a választott kor és helyszín közti távolság évszázadai és kilométerei biztosítják. Valóban, a szükséges távolság megteremtéséhez ezek az eszközök lehetőséget nyújtanak. Számomra ez egyébként Németh László drámai életművén belül is igazolódik. Ezért tűnnek történelmi drámái aktuálisabbnak, mint azok a darabjai, melyek általános problémájukat és konkrét témájukat is a megírás idejéből kölcsönözték. Szentségtörésnek hangozhat, de itt, ezen a ponton szoros kapcsolatot, nem szemléleti, de módszerbeli rokonságot találok olyan, egymástól látszólag fényévekre elhelyezkedő alkotók között, mint Spiró György, Sütő András, Illyés Gyula, Székely János, Eörsi István. Nem véletlen, hogy az ötvenes, hatvanas években fiókokba száműzött műveket hiába segítette később színpadra a szabadság, majd’ mindegyikük visszhangtalanul pukkant el, mint a léggömb.

Am a történelmi drámák adta távolságteremtés lehetősége még csak a felszínt jelenti. Püspökök és lovagok, adjutánsok és filiszteusok, inasok és hóhérok jelenhetnek meg a színen, szavak hangozhatnak el, mint: karóbahúzás és keresztrefeszítés, pecsétviasz és avizálás, inkvizíció és quovis modo, a színpadon pedig felépíthető egy római palota vagy egy szalon a Scalatrassén, egy várudvar vagy egy malombörtön. Ezeket a külsőségeket egy drámaíró alkalmazhatja - és az elfogadott realista kereteken belül nem ártalmas, ha alkalmazza is —, és a színpadi megvalósítók követhetik is ezeket. De a lényeget más hordozza: az, hogy az író és teremtett figurái között milyen a viszony, szükséges-e, és ha igen, megszületik-e köztük is a távolság. Németh Lászlóval kapcsolatban ez a kulcskérdés.

Nos, Németh László a Galileiben a főhős és saját személye között nem teremt távolságot, nyilván ezért szabadkozik utólag: „Hőseim közt tán egy sem volt, aki ennyire messze áll tőlem. Zömök, izmos olasz, aki mint tanár szívesebben fúrt, fabrikált, mint tanított, ismerte Velence ács, hajós, lencsecsiszoló műhelyeit, asztalánál állandó volt a vidám társaság, melynek hosszú részleteket citált a reneszánsz csintalan eposzaiból. Az embereket nem vette túl komolyan, de iróniája csupa jó70