Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Bérczes László: Én vagyok Galilei (Töprengés Németh László drámájáról)

akarat, öreg kora is megőrzi a derült erő báját s a varázsába került asszonyok szere- tetét. Egyszóval: épp az ellentétem. Hogy érem el ennél az aggastyánnál, hogy minden életbeli vonását megőrizve, amíg a bőréből kifelé beszélek, azt érezhessem, amit Katona úgy fejtett ki (s bizonyára minden Bánk-színész is), hogy ő Bánk, ő Zách Felicián - én vagyok Galilei”. Vagyis akadálynak látja azt, ami végül is nem számít, ahogyan természetesen őt sem befolyásolta a dráma írásakor, hiszen konrét helyzet nem utal Galilei ezen tulajdonságaira, jellemzése pedig „le van tudva” Vilhelmo szavaival: „Ravasz olasz az öreg, van magához való esze, ne féltsd egy ilyen lúdtollfor- gatótól.” Hangsúlyozom, a dráma sem jobb, sem rosszabb nem lesz attól, hogy a főhősre történelmileg hiteles ruházatot öltenek vagy sem.

Mindenesetre a művet ért vádak egyike mégiscsak érvényesnek mutatkozik: Galilei többé-kevésbé Németh Lászlóval azonos. (Ugyanez vonatkozik még jó néhány hősére, például az említett Széchenyire vagy Húszra is.) Ez végül is műfaji kérdés: Németh László vallomásos drámái a lehető legszemélyesebb műfaj, a líra közelében vannak. Líra és színpad korántsem idegenek egymásnak. Találkozhatnak, találkoznak is - de e sokféle találkozásból számunkra csak az fontos, ami a hagyományos realista színház keretein belül van. Kimondatlan, de megvalósuló döntése szerint Németh a dráma terén belüli pozíciót foglal el, onnan diktálja lüktető szenvedéllyel világról valló nézeteit. Tökéletes monodrámahelyzet — lenne. Ugyanis, mivel beval- latlan, talán épp az otromba és buta támadások elől előremenekülve eltitkolt, lefedett is e helyzet azáltal, hogy az író formailag egy sokszereplős dráma vázait, igaz, csupán formai megfelelést megcélzó, tehát törékeny vázait építi hőse-önmaga köré. Félrevezető lehet a szó, monodráma, mert valójában nem a szereplők számáról beszélek. T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című műve például alapvető formai hasonlóságokat hordoz. Egyetlen főhős, Becket Tamás sorsa áll a középpontban. A darab gyakorlatilag egyetlen monológ, noha benne sok-sok szereplő megszólal. Am itt valóban érvényes az, amit látszólag Németh László drámáiról is állítani lehetne: minden egyes szereplő a főhős tükörképe, Becket bármerre, „bárkihez” fordul, lelkének, lelkiismeretének tükörcserepéről önnönmaga egyik lehetséges arca néz vissza. Tragikus igazságokat kimondó szavaira kételyeinek visszhangja felel minden oldalról. Hogy közelebbi példát hozzak, másféleképpen, de rokonságot mutat az iménti drámatípussal. Füst Milán Catullusa és főként nemrég színpadra állított A néma barát című drámája, melynek legtöbb jelenetében nem az úgynevezett valóság, hanem a főhős — Catullus illetve az ügyvéd - szenvedélyének fényével megvilágított külső világ jelenik meg. A Galilei mellékszereplői - és Galilei kivételével mindenki annak tekinthető — viszont asszisztálnak a főhős történetéhez. Nem tükörképei és nem is egyetlen ember víziójának, fantáziájának, szenvedélyének sajátos kreatúrái, hanem funkcionáló, steril figurák. Múltjuk, sorsuk, történetük nincsen, a semmiből érkeznek és a semmibe távoznak, szerepük annyi, hogy az időben és térben kívüleső történésekről információt szolgáltassanak, illetve Galileit megnyilvánulásra késztessék. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítok neki, hiszen tudom, tudhatjuk, mennyi méltatlan támadás és primitív, igazságtalan vád és személyes sérelem miatt ódzkodott Németh László a közszerepléstől, és menekült a színház által teremtett pőre nyilvánosságtól, de mégiscsak elgondolkodtató, amit a Galileivel leginkább párhuzamot mutató Széchenyi szereplőválasztásával kapcsolatban ír: „Nem tudom, ki játssza ezt a szerepet (ha tudnám sem tudnék sokat: nem ismerem a mai színészeket), de a főhősön kívül senkin sem múlik annyi, mint őrajta. (Goldmarkról beszél — B. L.) A többi szerepet közepes színész is lábon tarthatja.” (Kiemelés tőlem) Németh Lászlónak sajnos igaza van. Jelzésértékű elszólása jelzi, hogy csak főhősére koncentrál. Ennek oka pedig az, hogy nem akar vagy nem képes külső, a dráma terén kívül eső pozíciót elfoglalni. Márpedig ennek elkerülhetetlen következményei

71