Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Bérczes László: Én vagyok Galilei (Töprengés Németh László drámájáról)
súlyozni azzal, hogy összegyűjtöm az elérhető forrásokat és elolvasok mindent, ami nemcsak az egykori itáliai tudós, Galileo Galilei körével, de az ötvenes éveket oly jól jellemző Galilei-pörrel, vagyis a hányatott sorsú, majd a történelem játéka által ’56 őszén kivételes helyzetbe hozott drámával, annak történetével megismertet? Vagy használjam ki azt az idő múlásával könyörtelenül megszülető tiszta helyzetet, ami- koris a jelenből, ’94-ből visszanézve, a dráma természetes útját fékező vagy előrelendítő külső erők, úgynevezett „egyéb körülmények” már csak puszta információk, amiknek ismerete egy jelenlegi előadásnál nem feltételezhető, de legalábbis nem elvárható, illetve meglétük sem teremt olyan közeget, politikum által inspirált, tehát igencsak megkérdőjelezhető érvényességű „kegyelmi állapotot”, ami a produkció eredeti értékeitől függetlenül elemeli, röpteti? 4. Be kell vallanom, hogy az iménti dilemma eldöntésekor egyszerűen lelkiismereti okokból az első változat mellett döntöttem: megpróbáltam tájékozódni. Ennek során újra megtapasztaltam, hogy amivel nap mint nap találkozom, miszerint nálunk minden megnyilvánulás politikai színezetet kap, mindig is jellemző volt történelmünkben. A Galileivel kapcsolatban eleve alig találkoztam tisztán gyakorlati, színházi szempontokkal. A drámát támadó vagy védő érvek és ellenérvek - hozzanak azok még oly szikrázó és lényegi összecsapásokat - a színpadi megvalósítás szempontjából nem adekvát kérdések és kijelentések. Mert előbbre jutunk-e az egykori viták kérdéseinek megválaszolásával: támadta-e, „végigverte-e” az egyházat az író, vagy sem? (az inkvizíció behelyettesíthető-e az AVH-val?), megalkuvásra ösztönöz-e a dráma IV. felvonásának első - akár második - változata?... Egyszerű, eldöntendő kérdések, hitem, gyakorlati tapasztalatom szerint jellegükben olyanok, amilyeneket minden mű színpadra állításakor fel kell tenniük az alkotóknak. Azt gondolom ugyanis, hogy ilyen, akár primitívnek is nevezhető kérdésekkel kell folyton birkózniuk a színháziaknak: kinek mi a szándéka éppen most? (Mit mond, mit akar mondani és mit hallgat el éppen stb.) Ám az előző kérdések a színházépületen kívül érvényes, filológusi vagy politikai szempontból vitathatatlanul fontos problémákat jeleznek, de a drámai mű és a majdani előadás szempontjából mellékesek. 5. Utolsó és meglehetősen szubjektív bizonytalansági tényezőként be kell vallanom, hogy a feladat elvállalásakor már tagadhatatlanul létező véleményem - nevezhetjük előítéletnek is - volt Németh László drámáiról. Bizonyos voltam abban, hogy nagyon színvonalas, szellemi izgalmat jelentő, ám színpadi megvalósításra kevéssé alkalmas szöveggel találkozom újra. Ez a benyomásom többszöri olvasás és a bizonyos „egyéb körülmények” megismerése után sem változott alapvetően, de az is igaz, hogy számos olyan jelenettel találkoztam, ami valódi szituációból bomlik ki, illetve számos olyan pontot találtam, ami valódi dráma lehetőségét hordozza. E bizonytalanság tehát affelé mozdít, hogy kerüljem az „osztályozással” járó kockázatot, és majdhogynem kontúrjait vesztett álláspontomat próbáljam cifra és okos szavak mögé rejteni. Sőt, akár azt is mondhatják, elbizonytalanodásom okainak részletezésével e hosszúra nyúlt bevezetőben már eddig is ezt tettem. A drámáról Mit gondolok tehát Németh László Galilei című drámájáról? Mint az már az eddigiekből is kiderült, a műhöz a színház, a színpad felől közelítek. Színikritikákat író személyként, alkalmi dramaturgként, még alkalmibb rendezőként nem tudok úgy 69