Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5. szám - Fejér Ádám: „… akit ragaszkodása az igazsághoz egy boldogtalan korban hazudni kényszerít…”

tualitása van. De Németh László drámája azért mégsem egy letűnt kor, egy idejétmúlt probléma, egy elavult műfaj utolsó vagy egyik utolsó epigonszerű, valódi jelen- tó'séggel nem bíró kifejezése, megtestesülése, mert ez a humanista program egészen nyilvánvalóan Európában sehol nem bukott meg visszavonhatatlanul, csak átmenetileg felfüggesztődött, hiszen sehol sem teljesítette be egyelőre a benne lévő lehetőségeket, jelenbeli apálya idején csupán erőt gyűjt azok jövőbeli beteljesítéséhez.

Németh László drámát írt egy a drámaiság elől mindenáron kitérni igyekvő, ezt a kitérést lehetségesnek ítélő korban, és hőséül a drámai sorsú egykori humanistát választotta. Drámát írt, de semmiképpen sem tragédiát, mert tragédiát írni jó kétszáz éve már egész Európában lehetetlen, mert a polgári szempontot kizárólagossá tevő, az arisztokratikus szerepet egyedül a polgári értelmiséggel betölteni akaró és felemás, szerepzavarral küszködő polgári humanizmust végső elvvé emelő romantikus fordulat óta Európában tragédiát, aki még annyira akar, sem képes írni. De egyébként is, a tragédiákat sosem az igazság és az üdvösség szembekerülésén meditáló humanistákról írták, Racine sosem választotta volna hőséül Galileit úgy, ahogyan Németh László tette, vagy ahogyan annak idején Goethe Tassot hősévé emelte, ő velük szemben olyan királyokat, elvont intellektuális feladattal nem birkózó született arisztokratákat keresett, akik szemléletében igazság és üdvösség nem ket- tőződött meg, akiknek a hagyományhoz való kötődése nem vált kérdésessé.

A tragédia hősét a dráma hősével ellentétben éppen az jellemzi, hogy föltétlenül, a legkisebb igazodás nélkül képviseli a hagyományt, az igazságot, hogy az igazság iránti elkötelezettségében nem ismer mértéket, hogy a szó legnemesebb értelmében megszállottja az igazságnak. A tragikus vétség végeredményben nem más, mint az igazság mértéktelen, föltétien szeretete, amelyre a hőst a hagyomány értése, a hagyomány arisztokratikus megtapasztalása ösztönzi. Az igazság föltétien szeretete, az igazság képviseletében a mérték elvétése, vagyis a tragikus vétség éppen ezért természetesen nem hiba, amelyet valamiféle polgári józansággal, szkepticizmussal kiegyenlíteni, korrigálni kellene, az igazság fölemelő fölmutatására, tragikus képviseletére a kultúrának, az emberi együttélésnek szüksége van, a tragikus hős áldozatát — képletesen szólva - az Isten (aki úgymond a tragédia nézője) elfogadja. A tragikus bukás, a katasztrófa ebben az értelemben megtisztító erejű, katartikus, mert a tragédia nézőjét, olvasóját megerősíti az igazság érvényében, erejében, valamint az igazság érdekében hozandó áldozat fontosságában és méltóságában.

De vajon miért kell az igazság érdekében bátran kiálló, a hagyományt belső bizonytalanság nélkül képviselő hősnek elbuknia, mi az a mérték, amit mégis elvét, miben is áll a tragikus vétség? Ha egyetlen szóval akarunk válaszolni erre a kérdésre, akkor azt kell mondanunk, hogy a tragikus hős álláspontja sosem hiteles. Tragikus katasztrófa mindig ott következik be, ahol valamely születési arisztokráciára bízott, intézményekkel körülbástyázott, történelmileg kialakult és dologi adottságaiban létező kultúra elégtelensége, szűkössége megtapasztaltatik, ahol fény derül arra, hogy az emberi természet és a teremtés, a lét egészének rendje több, mint ez az önmagában nemes, a maga történelmi határain belül a kérdéseket eligazítani képes berendezkedés, és ahol a tragikus hős saját kultúrájának határaiba ütközik, és ily módon szükségszerűen áldozattá válik, mintegy elveszti azt a képességét, hogy a véges emberi létezés megszabta korlátokat figyelembe véve, szellemi vállalkozásában úgymond mértéket tartson, vagyis a kérdések megoldását ne kizárólag a számára adott személyes lehetőségeken belül keresse, hogy azokat legalábbis részben az Istenre, a történelmi értelemteljesülésre bízza. Ha világosan megtapasztalná a maga kultúrájának a határait, a hős képessé válna arra, hogy az őt magával ragadó konfliktust a teremtés rendjének, az emberi természetnek az egésze felől, azaz hitelesen ítélje meg.

65