Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)
röstül az átnevelhetetlenek közé soroltak. így adódott, hogy több mint egy éven át, zsibbadt izmokkal, naponta négy-öt órát olvashattam. Menyasszonyom, aki immár negyven éve jóban és rosszban feleségem, rendszeresen küldözgette a könyveket, a Romániában megvásárolható magyarországi irodalmi lapokat és folyóiratokat. így kaptam kézhez a Csillag azévi szeptemberi számát, melynek Szemle rovatában öt sűrűn szedett oldalon Illés Endre Móricz Virág Apám regényé-1 ismertette. Mivel gyakran volt rajtaütésszerűen barakk-ellenőrzés, a magyarországi sajtótermékeket megőrizni nem mertem, elolvasásuk után valamelyik működő téglaégető kemencébe vetettem. De ezt a három lapot kioperáltam a számból. Máig őrzöm. A rossz minőségű papír azóta teljesen elsárgult, de akkori olvasói élményem változatlanul eleven. Illés Endréről azideig nem tudtam semmit. írásait sem olvastam. Móricz műveit már jól ismertem; az ismertetésben az elemzés pontossága, az átélés személyessége, a mondatok egyéniséget és gondolatot hordozó gazdagsága és csiszoltsága, a kritikus élményt átadó leleményessége, tájékozottsága kapott meg. Milyen más tartás és hang volt ez, mint a kritikaként, recenzióként korábbi, éveken keresztül olvasott, színtelen, szagtalan jellegtelen írásos nyögvenyelések! A hatást erősítette, hogy érzékelni tudtam, hogy ez az írás milyen művelődéspolitikai légkörben jelent meg. Mi, erdélyiek, mindig fokozott figyelemmel követtük a magyarországi művelődési, irodalmi élet mozgását, eseményeit, riasztó és meggondolkoztató „botrányait”. Akkortájt, s lám azóta is, még igen erős volt bennem a Lila tinta-vita felkavarta érzés, ellenérzés, Örkény István - Istenem, milyen primitív kioktatása, megalázása, kierőszakolt magyarázkodásai, a szerkesztőség szemforgató önbírálata. Komisz módon ismerős volt számomra az egész, hiszen miként mifelénk is, „a művek eszmei mondanivalójának hiányosságaira”, „az élet jelenségeinek nem pártos szellemű ábrázolására” esett a megrovó nyomaték. Ezekben a bűnökben zuhanhatott a legmélyebbre az író, pörkölődött meg a kritikus, vetett bukfencet a szerkesztő, hiszen ezen s hasonlókon dőlt el a „szocialista realizmus diadala és felsőbbrendűsége.” Két éven át a Jegyzetfüzet szellemes, kihegyezett, vitatkozó, leleplező, fricskázó, sziporkázó szesszenetei alatt találkoztam Illés Endre nevével. Ötvenhatból már több fontos írására emlékszem, egy bravúros esszére Maupassantról, egy portréra Lövik Károlyról, egyre Kemény Zsigmondról, akiről utóbb írt jobbat is, valamint Németh László Galilei drámájáról szóló elismerő bírálatára. (A Csillag 1955-ös száma, melyben a dráma megjelent, itteni újságárusoknál is megvehető volt.) Amikor Illés Endre felkavaró elbeszélése, az Andris kezembe került, Pesten már dörögtek a fegyverek, lobbantak a benzines palackok. A Kárpátok délkeleti öblében lefojtott, fájdalmas csend, rettegés, várakozás. Ötvenhétben, még az első értékelések megjelenése előtt, valahonnan tudomást szereztem a Krétarajzok megjelenéséről. Bevallom, hiszek a véletlenben. Abban, ami logikailag előre nem látható, nem sejdíthető, nem kiszámítható. Abban, aminek - legalábbis látszólag - nincs megragadható okoltsága, mégis feltűnik, váratlanul megjelenik, igazi értelmét csak idők múltával, a felidéző visszapillantásban nyeri el. Akkoriban még élt Pesten egy idős, nyugdíjas nagybátyám. Néhanap ideutazott a szülőföldre, gombát, málnát szedni, túróspuliszkát enni, ásványvizet inni a forrásokból, és együtt lenni a négy világtájon szétgurult család még itthon élő, lassacskán kihaló öreg tagjaival. Néki írtam, ha tudja, venné meg harminckét és fél forintért a könyvet, s ha majd jön, hozná is el, megismerése szívügyem. 31
