Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)
nincs. Mert ha csak az lenne, hogy megúszom egy kis átmeneti halhatatlansággal, mint Szolzsenyicin, még hagyján. Attól tartok, hogy nem úszom meg ennyivel.” Ki nem érzi ki a játékosan mórikáló hang mögül az író teljes védtelenségét, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét, humorral álcázott rettegését? De téijünk vissza az ötvenhetes évhez. A programírás felhívásától fellelkesülve — óh, boldog, naív ifjúság! - a főszerkesztő ismétlődé' biztatására írtam egy műfajtisztázó értekezést, amelyik végezetül a folyóirat 1958. évi februári számában jelent meg, lábjegyzettel: „A szerkesztőség szeretné, ha Veress Dániel cikke alapján eszmecsere bontakozna ki az Igaz Szó hasábjain a mai esszé és az irodalombírálat kérdéseiről. A Jegyzetek az esszéről - ez volt a Fórum-cikk mértékadó címe - egynémely elméleti megfogalmazásai alátámasztására használt példatárában számos hivatkozás van jeles esszékre és íróikra, Kemény Zsigmondtól és Péterfy Jenőtől, Babits Mihá- lyig, Halász Gáborig, Szerb Antalig - Cs. Szabó László nevét leírni sem lehetett! -, a kortársak közül Németh László, Illyés Gyula, Gyergyai Albert, Laczkó Géza és Thomas Mann több - útmutatóként jellemzőnek vélt - tanulmányára, azonban magát a műfaji demonstrációt Illés Endre néhány írásán keresztül végeztem el. A dolgozatban egyetlen könyvre, az alig valamivel korábban megjelent Krétarajzokra hivatkoztam. A megpendített témát a Sepsiszentgyörgyről - mennyit forgattuk a szót az esszéről a sétatér öreg vadgesztenyéi alatt! - Marosvásárhelyre költöző, Mikós tanárból aktív szerkesztővé váló Izsák József gondosan adatolt, átgondolt tanulmánya — Gondunk az esszé - görgette tovább. Aztán... Aztán, miként azidőtájt felénk törvényszerűen történni szokott, következett a gyeplők meghúzása. Már amennyire emlékszem a párt központi lapjában, a Scinteia-ban erős hangú ideológiai állásfoglalás jelent meg „A marxista-leninista elvszerűség megerősítéséért az irodalombírálatban”, ezzel vagy hasonló tartalmú címmel. Ezt, a kolozsvári Utunk-ban több, a szerkesztőségből, a szerzőkből kiparancsolt nagy sepregető számbavétel — kritika és önkritika — követte, mely után az esszé felé tapogatózásunkból szó szerint kő kövön nem maradt. Rövid másfél esztendő után immár csillagtávolságra vagyunk az Igaz Szó idézett programadó írásától. Mekkora kiszolgáltatottsága az irodalomnak, gyökérmetszése az egyéni jó szándékoknak és képességeknek, elrekken- tése bármilyen műfaji kezdeményeknek! De hogyan került a vázolt képbe a Budapesten élő Illés Endre? A válaszadáshoz hátrálnom kell néhány évet. A „kalandregény” korábban kezdődik, ám pontosan csakis az elmondottak előrebocsájtásával érthető. Az írói művekhez, mint szociológiai tényhez, hozzátartozik a „befogadás” gesztusa. Az én köznapi pragmatikus felfogásomban még az is, hogy mit, mikor, hol, milyen körülmények közt, milyen emberi és közérzeti közegben olvastunk. A szűkebb vagy tágabb külső hatások nemcsak a felszívódást, hanem a tudatba beépülést is befolyásolják. Illés Endrével rendhagyónak minősíthető körülmények közt „találkoztam” első ízben 1953 őszén. Akkortájt, mint katonai munkaszolgálatra hurcolt osztályidegen, egy Bukarest melletti téglagyárban ástam és csilléztem az agyagot. A száztíz moldovai, jobbadán írástudatlan román közt, akiket esténként írni és olvasni tanítottam anyanyelvükön, én voltam az egyetlen magyar. Tanítványaim őszintén hálásak voltak, mikor első családjukat értesítő levelüket toll alá diktáltam, egyesek könnyeztek. Abban az egymásrautaltságban és közös nyomorúságban az etnikai másság fel sem merült. Egyszerűen senkinek eszébe sem jutott. A téglagyár erőltetett ütemben termelt. A három büntetésből odaparancsolt, kirúgás előtt álló volt királyi tiszt nem törődött velünk. Feletteseik sem. Szőröstül-bő30
