Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Veress Dániel: Erdély soha nem volt Csomorkány (Emléktöredékek Illés Endréről - Illés Endre hat levele)
Az oldódás tartalmi vonatkozásban is megmutatkozott. A több nemzedék tollfor- gatóitól közlő Igaz Szó, említett évi számaiban némileg látványosan az irodalmi félmúlt képviselői fele fordult. Személyes emlékezések jelentek meg a hihetetlenül virulens Franyó Zoltán, valamint a konok szorgalmú Endre Károly, a hosszú némaság után megszólaló Tompa László, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, a csatázó kedvű Méliusz József, Serestély Béla neve alatt, a korai romániai magyar irodalomról, valamikori - azidáig nem nagyon emlegethető - lapalapításokról, író elődökről. A soijázó lapszámokban versek, elbeszélések, regényrészletek, teljes színmű olvashatók. A kritikusok „Irodalmunk időszerű kérdéseiről” szóló, számokon keresztül kanyargó vitáját novemberben, a valóban irodalmi eseményszámba menő, háromszáz oldalas Ady-szám követte. Ugyanakkor a primitíven vonalas értekezések, sablonos, szürke kritikák mellett, részben azok helyett megjelent néhány oldottabb, személyesebb hangú tanulmány is, egyelőre semlegesebb világirodalmi témákról: Oláh Tibor Goldoni-ról, Deák Tamás Ovidius-ról, Jánosházy György Reymont-ról „vallott” közvetlenebb hangon, ideológiai hivatkozások, gyámként szolgáló pártpolitikai fogantatású citátumok nélkül. Marosvásárhelytől távol, a Székelyföld délkeleti csücskében, a lap holdudvarában, annak is a peremén mozogva éreztük, hogy irodalmi életünkben valami mocorog, legalábbis valami megmoccant. A kolompot tulajdonképpen az ötödik évfolyamába lépő folyóirat első számában, 1957 januárjában, a főszerkesztő névvel jegyzett, Az olvasóhoz címzett programadó írása rázta meg. A hat nyomtatott oldalas, új célokat kitűző tervezetben, akkori helyzetünkben és körülményeink között meglepő dolgokat olvashattunk: „Az irodalmibb és olvasmányosabb jelleg a folyóirat kritikai arculatán azonnali változtatásokat sürget. A sürgetés elsősorban a szerkesztés felé szól: a bírálat végre méressék a szépirodalmi alkotás igényével, s rosszul megírt, unalmas és fárasztó kritikai írások ne terheljék többé az irodalmi folyóirat olvasóját. A sajátos arculat kialakítása és általában a minél tisztább szépirodalmi lapformára való törekvés (ami egyáltalán nem jelenti a különböző művészeti ágaktól való teljes elzárkózást) szükségszerűen a szerkesztői gyakorlat előterébe állítja nemzeti irodalmunk hatalmas folyóirat hagyományát, azt a gazdag örökséget, melyről - legalábbis lapjaink tanúsága szerint - szintén gyakran megfeledkeztünk, holott a követésre méltó példák és minták egész sorát kínálja. A nagy magyar szépirodalmi folyóiratok egyik legnépszerűbb és legsajátosabb írásformáját: az esszét például korunk haladó eszméinek színvonalára emelve, vissza kell hoznunk az irodalmi életbe. Az Igaz Szó kritikai frontjának művészi áthangszereléséhez az első lépés: tegyük az esszét uralkodó írásformává. Az első lépés nehezen fog menni, mert - valljuk be — kiváló tollú idősebb esszéistáink az utóbbi évtizedben jócskán elszoktak ettől az írásformától, a fiatal nemzedék pedig még meg sem próbálkozott vele. De a nehézségektől nincs miért megriadni. Olyan esszéíróktól tanulhatunk, akik a modern magyar irodalom nagy nevű folyóirataiban, a Nyugatban, a Magyar Csillagban, a Szép Szóban és a Kelet Népében az írásművészet magaslataira emelték az esszét. A Korunk szerkesztője, Gaál Gábor, annak idején így írt: „Igen, igaz, a lapban nem uralkodott az esszé, bár mi vágyódtunk utána. Minket is vonzott a köny- nyedség. De valamennyiünket a tárgy közelsége, a tárgy súlya, s a tárgy fájdalma nyomott.” A mi helyzetünk összehasonlíthatatlanul kedvezőbb. Ma sokkal könnyebben megszabadulhatunk a lap úgynevezett prózaiságától — mert mi tagadás, jócskán van mitől megszabadulni -, hiszen: a korszellem és az irodalmi közízlés parancsszavát 28
