Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)
Most mintha valami csoda történt volna egyszerre, a lány olyan magabiztosan játszott, olyan pontosan és határozottan kifejezve a zenei gondolat minden árnyalatát, hogy a tanár úr, mintha szerepet cseréltek volna, engedelmesen követte az egymásra találtak boldog örömével. Nem is volt ez már játék, hanem a muzsikának olyan harmonikus egybeolvadása, ahogy a görög istenek találtak egymásra egy-egy viharos összecsapás után az antik tragédiákban. Csupa zengés volt a szoba és alázatos könyörgő odaadás mindkettőjük részéről a zene váltakozó hangulathullámaiban, úgyhogy boldogan néztek egymásra, amikor a mű végére értek.- Na, igen! Az új iskola! - mondta a tanár úr egyszerre engedékenyen s szinte alázatosan, mintha nem ő lett volna. - Bennünket annak idején még megkülönböztettek tehetség szerint. Mintha az több lett volna a szorgalomnál és palléro- zottságnál. Beleélést vártak, s nem annyira precíz, kidolgozott előadást. Hangja panaszos lett, mint mindenkié, akinek be kell ismernie a vereségét, s így álltak egymás mellett. De ekkor a lány odafordult hozzá, egész szorosan, mint az elragadtatás pillanatában minden nő, s azt mondta:- Én meg most ki se mondhatom, milyen boldoggá tett a tanár úr!- Hát... Én csak az igazat mondtam, drága Mimi! Mert tudja, én most olyan változáson mentem át hirtelen, amilyenen az ember az életben csak egyszer mehet át, s ne is haragudjon rám!- Ó, ó! - felelte a lány, mint aki váratlanul beleszeretett ebbe az esetlen, nagy darab emberbe, aki apja lehetett volna. - Én mindig tiszteltem és nagyra becsültem a tanár urat. Több volt ez, mint tisztelet a részemről, s most olyan jólesik ezt bevallanom...- Jó, jó, köszönöm! - mondta a tanár úr, ellágyulását alig palástolva, s a legszívesebben felkapta volna ezt „a kis Vargát”, hogy elmenjen valahová a világ végére, elfelejtve a kisvárost, s az örökké ételszagú előszobát, ahol felváltva várták a tanítványai, hogy beszólítsa őket. Szomszédaink Pőre Tulajdonképpen nem is róla szólnék: Eliza Gerner zágrábi színésznőről, aki zombori földijei számára máig Pőre maradt, hanem a könyvéről, amely Krlezához fűződő barátságát pertraktálja, néhány érdekes magyar epizóddal vele kapcsolatban, kedvesen. Ez egyébként második könyve a délszláv szellemi élet nagy alakjáról, s inkább búcsú és emlékezés, de néhány mozzanatában így is újat tud mondani. Legalábbis nekem, aki például nem tudtam, hogy Fritz, ahogy Miroslav Krlezát gyerekkorában hívták, a gimnázium negyedik osztályában megbukott, ismételnie kellett, s ennek következtében merült fel a gondolat, hogy katonatiszti pályára menjen. így került Pécsre, a hadapród iskolába. 3
