Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5. szám - Herceg János: Hegedűsök; Szomszédaink; Divertimentó; Bigámia; Tűzhely; Cigányok; (novellák)
Hát most itt csak kettőjük között csendültek fel a hangok, hol egymásba fonódva, hol könnyedén elválva, hogy aztán majd nagy kerülővel megint egymáshoz simuljanak.- Váljunk! - kiáltott fel néha a tanár úr, s akkor Varga Mimi elvette álla alól a hegedűt, és megint látható lett az a kis fehér meander-völgye a kék blúznak, s mintha erre még szigorúbbnak kellett volna lennie a tanár úrnak, keményen folytatta: - Nem elég tudni! Erezni is kell! Átélni! Borzasztó, hogy mit művelt magukkal, az új nemzedékkel a mai akadémia! Belekényszerítette valami hideg formalizmusba a tanítványait! Nem tudják odaadni magukat, elfelejteni a technikát, mint elsőrendű követelményt, hogy sírva és nevetve merüljenek el boldogan Mozart muzsikájába, a kutyaistenit az ilyen pedagógia elveknek! A kislány lehajtott fejjel állt mellette és csendesen sírdogált. Ezt azonban a tanár úr nem mindjárt vette észre. Tovább dohogott és dühöngött valamilyen láthatatlan sötét hatalom ellen, amelyet könnyű volt akadémiának nevezni, s időbe telt, amíg kissé megenyhülve rászólt a kisírt szemű kislányra:- Hát akkor most gyerünk! Ugyanazt a tételt ismételték, szorosan egymás mellett szálló hangokkal, ahogy a kezük a hegedű nyakán le-fól sétált a fekvésekben, miközben a vonó hol selymesen simogatta, hol pedig csak nyersen szaggatta a húrokat. Fuvolás nélkül is madárcsicsergéssel, meg Faun diadalmasan örömteli ujjongásával az erdei fák között. Ők maguk nem látták egymást. Pedig a kislány arcáról is eltűnt a szomorúság és megalázottság érzése. Mintha egyszerre csoda történt volna vele és felszabadult a külvilág valóságának nyomasztó nyűgétől, mellette a tanár úr pedig legalább tíz évvel lett volna fiatalabb, mint valami győző, aki most lett igazán tudatában az ereje fölényének. De aztán váratlanul és alattomosan, mint amikor a gyilkos egyszerre kiugrik a sarok mögül és ráveti magát az áldozatára, úgy tört rájuk a rémület, mert elvesztették egymást. Egészen mostanáig, mintha egymás kezét fogták volna, s úgy mentek volna — hova is? - az üdvösség felé boldogan, s most hirtelen elváltak, mint akiknek többé semmi közül egymáshoz!- Nem vagyunk kocsmában! — kiáltott fel a tanár úr. — Hányszor mondjam még, az istenfáját neki, hogy az érzelmességnek nem szabad érzelgőssé lennie! Magukat megtanították az elemzésre az előadáshoz, de arra nem, hogy a zenei mű nem értelmi fenomén! S aztán csak kicsit térjenek el ettől a hülyén iskolás magatartástól, máris elvesztek, mint az úszó, akit nem tanítottak meg a szabad lélegzetvételre. A lány, a „kis Varga”, megint előhúzta blúza ujjából a gombóccá gyűrt zsebkendőt, pedig most már nem is sírni szeretett volna, hanem odavágni a hegedűt és elmenni valahova a vak világba, vagy egyenesen a halálba!- Na jó, most ne sírjon ezen! - mondta a tanár úr kicsit megenyhülve, s kezével ügyetlenül a lány álla alá nyúlt, mint a felnőttek a gyerekeknek, ha kedveskedni akarnak velük, de a lány ellökte a kezét. Ettől aztán a nagy marha ember egyszerre kicsinek és gyámoltalannak érezte magát, s szinte félve kérdezte:- Folytathatjuk? A lány csodálatosképpen megint felemelte a hegedűt engedelmesen és jobb kezét a vonóval derékszögbe hajlította. És megint muzsikálni kezdtek. 2
