Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Olasz Sándor: Vonzások és taszítások (Poszler György könyvéről)
Vonzások és taszítások Poszler György könyvéről A „megértő-felelő kultúra” (Sándor ívéin szavai) tradíciójéLn nevelkedett Poszler György. Már előző könyvében, a Találkozásokban azt a fordulópontot próbálta megérteni, ahol ez a hagyomány új minőséget indukál. „... az összeomlás utáni romokon kilátópont keresése - mondja Sándor Iván. - Ahonnan egyaránt lehet látni visszafelé és kifelé, ugyanakkor befelé is. Észlelés, átér- zés, racionalizálás egy tőről.” A Vonzások és taszítások három előszavában (a lírai, az epikai és a drámai előszóban) ugyanaz az érzéki és szellemi élmények termékeny feszültségében megragadható személyes érdekeltség villan föl - csak éppen más-más nézőpontból. Önéletrajzot, önéletrajzi regényt nem tud, nem akar írni. Marad az a „laza elmélkedés”, melyben a tudós akadémikus - tőle talán szokatlan, líraian oldott emlékezéssel - üzen egykori iskolájába. Higgadt és érzelmes, amikor („egy a 16,8 %-ból”) arra próbál választ kapni, miként alakult a sorsa. (Miért települt át Kolozsvárról? Jól döntött-e? - Ezeket megválaszolatlan kérdéseknek tartja.) Az epikai előszó, az Önéletrajzok kora „az önvizsgálat és világról való számadás” sokféle műfaji variánsának (napló, emlékirat, önéletrajz, vallomás, levél, aforizma) 20. századi népszerűségét a nagy, közös, sok-sok embert összekötő mítoszok hiányával magyarázza. Máté - erkölcsdrámaként olvasott - evangéliuma az ünnepvárás perceiben intim meditációk elindítója. Ez az etikai, antropológiai és politikai kérdéseken töprengő drámai előszó alaphelyzete. „Hívő hitetlenként” vallja, hogy hit, ideál nélkül, nem lehet élni. De ezt már a Márton Áronról tervezett és elmaradt monográfia vázlatában úja. „A pusztulás a ’finomszerkezetben’ a legnagyobb. Nem a politikai intézményekben, hanem az emberi kapcsolatokban. Nem a gazdaság mozgásaiban, de a psziché rezdüléseiben. Nem a társadalmi struktúrában, ám a hitek megroppanásában.” Nem azt sírja vissza, amit ránk erőltettek, hanem a gondolati-hitbéli eszményeket, az erkölcsi-magatartásbeli ideálokat. A melegítő (és nem égető) hit, türelem, tolerancia, a másféleség tisztelete, a befogadó és nem kirekesztő meggyőződés, „a tevékeny humánum mágneses vonzása” - mindezek Poszler György emberi-gondolkodói magatartásának lényeges elemei. Nem véletlen, hogy a kolozsvári Poszler Márai Kassájában találja meg a szülővárosával való rokonságot: a magyar urbanitás szellemét, „a magyar polgári legendáriumot”, amelyet Kolozsvár és Kassa mitológiája őriz. A kötet egyik legszebb írásában az Egy polgár vallomásai, a Féltékenyek, a Kassai őrjárat és A kassai polgárok mitizáló tendenciáit az európai kultúra és irodalom nagy áramlatához köti. Márai persze, pontosan tudta, hogy a kultúrateremtő polgár helyett a fogyasztó jelent meg, s azt is jól látta, hogy Európa végveszélybe került. Homér vagy Osszián című gyönyörű vallomásában Poszler György is az Európát délről és keletről fenyegető „neokö- zépkori hullámra” figyelmeztet. Érdekes módon ugyanez a veszélytudat ad különös fényt Ottlik Géza kései remekének, a Hajónapló című kisregénynek. A két dán hajóskapitány beszélgetésében a művészet, az irodalom esélyeinek izgató kérdései is benne rejlenek. Lehet-e, érdemes-e megírni valamit? Poszler határozott igennel felel, sőt, katarzisképességét vesztett nemzedék tagjaként, csalódások, illúzióvesztések után, a művészettől várja „az elveszett vagy tetszhalott” képesség feltámasztását. Az irodalom - a történetírással, a politológiával szemben - valami olyasmit árul el az ember egyszeri, belső történéseiről, amit az összfolyamatot kívülről vizsgáló historiográfia képtelen megragadni. A Hamvas Béla terminológiája szerinti „kis Én” igazi történetére viszont csak a művészet fogékony. Poszler világosan elkülöníti a politikai-polgári-közéleti cselekvés és a művészi tett felségterületeit. A kelet-közép-eu- rópai kultúrákban oly gyakori feszültségeiknek tragikusan kettős eredménye lett: „etikai-polgári győzelem, alkotói-művészi halál”. Kivételek persze vannak: „Illyés példája nemcsak a nemzeti hivatást teszi kötelezővé, de az etikai-esztétikai rangot is. Etikai rang nélkül sarlatánná lehet a vátesz; esztétikai rang nélkül pojácává a próféta.” Ilyen alapon állítja szembe Illyést Veres Péterrel. Költői szándék és politikai hivatottság bonyolult ütközéseit összetéveszthetetlenül egyéni, ellentétekre építő, nominális mondatokkal érzékelteti. „Korokon túlian irodalomtörténeti jelentőségű az egyik. Korhoz kötötten eszme- történeti jelentőségű a másik. Az elsőnek a költészet a megvalósult ambíciója. Termé94
