Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Litván György: "Egy gondolkodó Szöged városából" (Lengyel András: Utak és csapdák)

Lengyel András a szóbanforgó szembenállás elemzésénél ezúttal az itt és ott optimálisnak hitt társadalomszervezési elvek különbözőségéből és rivalizálásából indul ki.

Az egyik az államnemzet elve, amelyet Nation-elvnek nevez. Ez a klasszikus formájában Franciaországban megvalósított doktrína nem nézi a nyelvi vagy etnikai eredetet. Könyörtelenül asszimilál, egységesít, de egyenlő jogokat ad és univerzális elvek alapján ítéli meg az egyedeket. A magyar-francia politológus, Kende Péter éppen ezt az elvet és formát ajánlja figyelmünkbe, immár évek óta, a kultúrnemzet etnikai elve helyett.

A kulturális nemzetfogalom populista átfogalmazása a népiség-eÍv, amely szerint az etnikum minden tagja, éljen bár az államon belül vagy kívül, összetartozik, a kívül jöttek viszont nem tartoznak a közösségbe. Ugyanakkor a népiség-elv szociálisan érzékeny, míg a nation-elvtől ez a szempont idegen.

Rendkívül érdekes és aktuális az a fejtegetés, amely ezekután a népi mozgalom kettős tendenciáját mutatja be. A mozgalom egyik ága - az államon belüli disszimi- láció erősítésével - az állampolgári egyenlőség feladása felé, a másik a nép emancipációja felé vitt. De az első, retrográd tendencia összekapcsolódott egy etatista szo- ciálprotekcionizmussal, hiszen a népi mozgalom döntően mégis szociális mozgalom volt. Egykori legitimitását azonban - hangsúlyozza a szerző - nem szociális elkötelezettsége, hanem etnosz-központúsága adta, s „ennek révén ágyazódott bele az uralkodó ideológiai konstrukcióba”.

„Retrográd irány vagy szociális felszabadulási mozgalom - ez a kérdés máig megújuló vitatémaként jelentkezik, jóllehet éppen e sajátos ideológiai amalgám révén eleve megválaszolhatatlan” — úja Lengyel, aki erre a kettősségre vezeti vissza, hogy az újra és újra jelentkező reformelképzelések, öntisztulási törekvések sem tudtak teljesen kibontakozni e mozgalomban: „a folyamat mindvégig megmaradt egy problematikus ideológiai szerkezetben”.

Kevés elemzés foglalkozott ennyi finom beleérzéssel és ilyen szigorú tárgyilagossággal a népi eszmekor bonyolult jelenségével. S ugyanez a szemlélet hatja át utolsó - felettébb időszerű - kérdését is: népiek és urbánusok „vajon milyen mértékben s hogyan, beállítódottságuk mely elemeivel járultak hozzá az 1948 utáni magyar történelem deformálódásához?” Persze, teszi hozzá, mindkét fél azt állítja, hogy ő volt a rendszer félreszorítottja, s a másik élvezett privilégiumokat. Holott „viszonyuk az új érához 1956 után a félreszorítottság és a privilegizáltság kettősével oldható meg. De mindkét irányzatból más elem szorult félre s más lett privilegizált; mindkét vonulat mással járult hozzá a rendszer létrejöttéhez és legitimálásához”. Éppen ennek felmérése lehetne a jövendő eszmetörténeti kutatás egyik legizgalmasabb kérdése, javasolja Lengyel András, sőt, szelíden ironikus jóslata szerint erre „hamarosan” sor kerül - amennyiben az önismeret és a változtatás igénye erősebb lesz, mint a szembenállás hagyománya.

91