Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Bodri Ferenc: "Őrzött disznókat, úgy tudom…" (Albert Zsuzsa: Legendás irodalom)

„Őrzött is disznókat, úgy tudom...”

Albert Zsuzsa: Legendás irodalom

Előbb a rádióban hallhattuk, utóbb éppen a Forrás számaiban olvashattuk Albert Zsuzsa most kötetben is megjelent beszélgetéseit írókkal az írótársakról. Örömmel és sokszor egyetértve, nem ritkán meglepődve, hogy az egy-egy - már-már szinte mitikus aureolával koszorúzott - „írólény” körül még mi minden kerülhet elő. Persze csak akkor, ha hozzá hasonlók vagy a szűkebb környezet tagjai emlékeznek napjaira, a gyakori találkozások, akár az együttélés mikrovilágára, a közvetlenebb tapasztalatokat és kedves emlékeiket elmondva egy-egy oldottabb beszélgetés során. A köteteim így kissé megtévesztő, az egymást váltó csevegésben életülatúbb portrék születnek az ünnepélyesebb és fennkölt legendák helyén, a gondosan és gonddal rendezett parkokból nem ritkán virágos mezőkre jutunk. A többnyire nem is annyira „az alkotás”, inkább „az élet” szürkébb vagy ékesebb, de mindenképpen televény mindennapjaiba való „betekintés”, a profán legendákat felidéző beszélgetések nyilván alaposan megszerkesztett, hallható vagy olvasható közreadásának kimondott vagy gyanítható célja éppen az, hogy az „olvasó utókor” számára egy közkedvelt „nemzeti nagyság” sorsa és műve „életközelibbé” váljék - oldottabb stílusú „legendák” alakuljanak a megkövült „fároszok” műve és léte köré. Ha ugyan a kedves Tersánszky és az öregcserkész Berda, Kormos „Pista” és Weöres „Sanyiba” körül ez a „megkövültség” és „fárosz- szerep” egyáltalán elképzelhető. Ők aztán valóban „életközeli” módon éltek, és nehezen sejthető, miként „alkothattak” a közismert, a beszélgetésekben szinte „dokumentatíve megjelenített” mindennapjaik során. Nagybányán, Csöngén és Budapesten, akár a hazai vagy külhoni utazgatások és tartózkodások, a protokolláris találkozásaik fényköreiben. Emberi voltuk és emberségük apró legendái oszlatják a nagyobbak aranyködét, papucs kerül itt a kotumustól elzsibbadt lábakra, vagy éppen üdítő zöld pázsit, szelíden

melengető homok a vidáman nyújtózó, mezítelen talpak alá.

Tanulságként máris megállapítható, hogy az Úristen a köznapi emberekkel azonos fazonra teremtette az írókat is, akik hozzánk hasonló módokon borongtak és vidámodtak, bár kissé talán elfogultabban kedvelték a másik nemet, akár a köznapok gasztronómiai örömeit. Ugyanúgy csellengtek és botladoztak, féltek és bátorodtak, küszködtek pénzzel és hatalommal a Moirák (ha latinosak voltak: Párkák) fonalhálózata, nem ritkán acélsodronyai között. „Előnyük” csupán annyi volt, hogy mindeközben megalkották (miként, te Ég?) a maguk apróbb-nagyobb életművét, a középkor krónikásai vagy a bizánci szerzetesek módján a nemzet (reméljük) halhatatlan „lelkiismereteként”. Ez a rang az említettektől, mellettük a shakespe- are-i Jékely Zoltántól, Kálnoky László tói, a korai egyházatyák hitére hajazó Pilinszky Jánostól aligha vitatható. Sorsuk és művük mellett bizonyítanak a róluk szóló beszélgetések is. Hogy szerettek és féltek, úgy öltözködtek, hogy a kabáton többnyire alul egy felesleges gomb, felül egy gomblyuk maradt, hogy az alkotáshoz, a csendességhez a fenyegető külhatások közben is megkísérelték közben az „optimálisan szükséges” nyugalmat és békét maguk körül megteremteni, ez már csak szinte ráadás. Hogy olykor némelyikük „enfant terrible” volt (lett?, maradt?) ez sem nagyfokú „szakmai ártalom”, csupán afféle aprócsoda; ami sokszor megtörténhet, ha galambok ülnek a verebek mellé egy-egy mellettünk (fölöttünk?, köztünk?) elsuhanó mezei próféta életutazása során. Sajnálatos, hogy az effélék életútja eléggé kurta, szinte törvényszerűen. Czibor János, Kormos István, Végh György, akár az itt még meg sem idézettek rövidke e földi jelenléte a mégis tetőzött mű mellett nemcsak históriájuk legendavárait építette fel, de csodákat művelt, ugyancsak törvényszerűn. Pl. közös asztal köré ültette róluk szólva a barátokat és a legendaidéző társakat. Közöttük sajnos már emlék és hasonló beszélgetések eltávozott témája lehet néhány megszólaló: magam a legnagyobb szomorúsággal Vas Istvánra, Cseres Tiborra és Kolozsvári Grandpierre Emilre gondolok, róluk is várva az újabb beszélgetéseket. Hiszen a pár esztendő előtti szíves csevegőkből, emlékezőkből a legendák világába érkeztek maguk is, a készséges krónikás újabb krónikák témája lett és lehet.

92