Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Litván György: "Egy gondolkodó Szöged városából" (Lengyel András: Utak és csapdák)

tanulmányok témái az ifjú Lukácstól és körétől az ifjú Bibóig, Sinkó Ervin bolsevik utópiájától Szent-Györgyi Albert és Bibó István akadémiai vitájáig, Németh László Shylock-metaforájától Radnóti Miklós keresztény-nemzeti identitáskereséséig és - természetesen - a népi-urbánus szembenállásig terjednek. S az új tényeket, meglepő összefüggéseket és személyes vonatkozásokat feltáró filológia - amely persze önmagában is roppant érdekes olvasmányt nyújt - minden esetben beletorkollik évszázadunk nagy, már-már „örök”, de mindig új és más formában jelentkező problémáiba.

Mert van-e - éppen napjainkban! - izgalmasabb és aktuálisabb történet, mint Ri- toók Emmáé, a századfordulón feltűnt modern és emancipált nőtípus egyik úttörőjéé, aki Lukács György és barátai Vasárnapi Körének lett lelkes belső tagja, majd renegátja, a „kurzus” idején „A szellem kalandorai” címmel írt leleplező, denunciáns regény szerzője. Nehéz lenne eldönteni, melyik folyamat nyomozása izgalmasabb: azé-e, ahogy a régi református családból származó vénkisasszony Lukács és Bloch túlnyomórészt zsidó eredetű, modernista és intemacionális társaságába integrálódik, vagy azé, ahogyan személyi konfliktusok közbejöttével eltávolodik tőlük, majd szembekerül velük. Tágabb értelemben a nemzeti értelmiség egy értékes rétegének századeleji útjáról, vagy akár a nemzet által pár évtized alatt befutott pályaívről van szó: a liberalizmus agresszíven ellenforradalmi változatáig.

Lengyelnek természetesen nincs szüksége arra, hogy ezt az általánosítást megfogalmazza. Minden pátosz és erőszakolás nélkül, hallatlan erudicióval, elmélyült koncentrációval és önfegyelemmel végzi aprólékos, mégsem terjengős elemzéseit, amelyek magukban hordják a messzebbmenő következtetéseket.

Nem kevésbé fontos vonása ezeknek az elemzéseknek a példás, mondhatni: bibéi tárgyilagosság. Valóban, Lengyel András Bibóhoz való szellemi vonzódása oly erős és mély, hogy nemcsak gondolkodásmódját, hanem a jelenségeket körbejáró, minden tényezőt mérlegre tevő elemzésmódját is jórészt átvette, elsajátította. Nem mellőzi a „kellemetlen” adatokat és körülményeket sem, lett légyen szó akár az ifjú Bibó szemléleti bizonytalanságáról, Németh László antiszemitizmusáról, Radnóti Miklós identitászavaráról, de ezeket a kérdéseket is mindig finom és nemes visszafogottsággal tárgyalja. írásai és értékítéletei ennélfogva rendkívül megbízhatóak, érezhetően (de persze bizonyíthatóan is) mentesek minden egyoldalúságtól vagy elfogultságtól.

A naplóíró Sinkó Ervinről szóló tanulmányban felmutatja azt a gnosztikus létérzékelést, „amely Sinkót is ismét és ismét utópikus vágykonstrukciókra késztette”, de méltányolja őszinteségét, s végül megállapítja: „ezekben az utópikus politikai megoldásokban nem valamiféle eredendő gonosz öltött alakot, hanem valóságos emberi szenvedések és vágyak tévútra siklása hozta létre őket”.

Egy másik tanulmányban gondosan végigköveti Németh László Shylock-metafo- rájának keletkezését, alkalmazásait és tartalmát. Megállapítja, hogy „egy megrögzülő, megszilárduló metaforáról van szó”, hiszen Németh László kilenc év alatt háromszor is élt vele, s nála ez „a zsidók, pontosabban a zsidók egyik csoportjának bosszúszomját, kereszténygyűlöletét szimbolizálja”. Ez a felfogása „csak nagyon finom analízissel különíthető el egy antiszemita álláspont irodalmi megnyilvánulásától”. Lengyel elvégzi ezt az analízist, s arra az eredményre jut, hogy „Németh László metaforájában — s egész, a zsidósághoz fűződő viszonyában — minden látszat ellenére, nem a zsidóellenesség a meghatározó elem, hanem a saját csoport, a magyar et- nosz védelme, de ezt úgy tette, hogy a vita egy pontján túl már ez az ellen-érzés is megjelent”. Márpedig 1943-ban, amikor Németh a legszélsőségesebb formában fogalmazta meg a Shylock-metaforát, „morálisan csak egyetlen elfogadható álláspont létezett: az, amelyik a létükben veszélyeztetett ’ők’ védelmében lépett föl”.

88