Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Litván György: "Egy gondolkodó Szöged városából" (Lengyel András: Utak és csapdák)

Ugyanezt a jóindulatú, de szigorú tárgyilagosságot érvényesíti legkedvesebb hősével szemben is. „A fiatal Bibóról” című írásában, melyet szerényen „egy lehetséges megközelítés vázlatának” nevez, megkérdőjelezi azt a mára csaknem közkeletűvé lett véleményt, hogy Bibó, miközben már 1945 előtt eszmeileg szakított, sőt, szem- befordult az úri Magyarországgal, csupán passzív alkatánál fogva volt tartózkodó a különféle - cselekvő - ellenzéki csoportokkal (Szegedi Fiatalok, Bethlen Gábor Kör, Márciusi Front) szemben. A cselekvéstől való tartózkodásának eszmei okai is voltak, Bibó, mint írja, „kereste még önmagát”, szemléletében még keveredtek az „örökölt” és a „kiharcolt” elemek. Problematikusnak, zavarokat okozónak látta még a magyar zsidóság asszimilációját, másrészt úgy vélte, hogy a harmincas években „megindult egy öntörvényű magyar fejlődés, amit leginkább a népi mozgalom képviselt”. Lengyel azonban azt is megállapítja, hogy Bibó e mozgalomban is sajátos helyet foglalt el: a jelenlétet a háttérben maradással kombinálta, s ez lehetővé tette számára a felkészülést és a kísérletezést, anélkül, hogy „eközben jóvátehetetlen hibák elkövetésére kényszerült volna”. Bibó ideje „az 1944-es nagy összeomlás után jött el, amikor a traumatizáló események sodrában végképp megszabadult származási és helyzeti előítéléteitől, s amikor a történeti kihívásra neki, a morális embernek immár felelnie kellett”.

Bibóra nézve ez az illúziótlan megközelítés éppoly kevéssé sértő, mint Radnóti Miklósra a költő „identitásalakítási igényéről” szóló tanulmány. A magát hangsúlyosan nem zsidónak, hanem magyarnak és katolikusnak valló Radnóti néhány ezzel kapcsolatos konfliktusának, majd számos versének elemzése útján Lengyel arra a következtetésre jut, hogy ez esetben nincs szó önhamisításról, de „természetes”, áthagyományozott identitásról sem. A költő „nem átvette, hanem megteremtette a lehetséges identitástípusok egyikét, a számára lehetséges rész-szerepekből”. A nemzettel való nyelvi és kulturális azonosulása olyan erős volt, hogy azonosságtudatába nem fért bele a mégoly kényszerű vagy praktikus célzatú disszimiláció sem. A disszimiláns magatartást, hangsúlyozza Lengyel, önfeladásnak érezte, s ezt - nem pedig a magyar identitáshoz való ragaszkodást - tekintette a személyiség eltorzulásának.

„De igaza volt-e?” - kérdi Lengyel András, majd szokott alaposságával, Radnóti naplójának és 1943-as verseinek elemzésével támasztja alá az igenlő választ. Nem tesz azonban különbséget a szülőhazával és annak kultúrájával azonosuló gesztusok és a „Nem tudhatom” című vers ennél - sajnos - jócskán messzebb menő, egyes soraiban az antifasiszta tartást és álláspontot is feladó idomulása között. (A „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép” formulája — mint éppen nemrég Eörsi István is kimutatta - nem a náci-szövetségből következő bűnösség elismerését, hanem éppenséggel tagadását, az élesen kétosztatú világ morális különbségeinek relativizá- lását jelenti, s hangulatilag ezzel cseng egybe a „Ki gépen száll fölébe...” szentimentális pacifizmusa is.) Ám ettől függetlenül is igaz az a végkövetkeztetése, hogy Radnóti sorsának és életművének ismeretében nem lehet többé úgy gondolkodni a magyarságról, mint korábban.

A kötet legjelentősebb darabjai azonban, amelyek a marginális kiindulópontoktól egyenesen a magyar sorsproblémák közepébe vágnak, a népi és urbánus irányzatokról s a kettő szembenállásáról szólnak. Ezek sem nélkülözik azonban a gondos, néha egyenesen aprólékos filológiai megközelítést, amely aztán fogalmi tisztázáshoz és érdemi eredményekhez is vezet.

„Az ’urbánus’ irányzatjelölő elnevezés kialakulása” címet viselő tanulmány látszólag nem tesz mást, mint hogy az 1920-as és 1930-as évek kritikai és esszéirodalmának dzsungelében végigköveti az „urbánus” megjelölés előfordulásait s változó értelmezéseit. „Teljes” anyaggyűjtésre, mint íija, természetesen nem vállalkozhass