Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Alföldy Jenő: A magasság élménye

ja. Elveszített Edénként tűnik föl a természet, része a „sugárkezelt világ”-nak, melyre a meghatottan szemlélt terhes anya nemsoká kihordja gyermekét. Szinte Tarkovszkij filmje, a Sztalker végjelentének megrendültségét érezteti Pintér a kötet záróversében. A Radnóti-allúzió tehát - a Szilágyi-Domokos-idézéshez hasonlóan - konkrét, személyes tartalmat nyer.

Van egy kétsorosa, mely sokat elárul szemléletéről: „Elmúlik minden, ami lesz; / az lesz a jövőnk, ami volt”. Ez a vallásosan kezelt hagyománytisztelet vallomása, ha úgy tetszik, elszólása az irodalmi stílus és észjárás oldaláról nézve. A történelem felől szemlélve viszont keserű jövendölés a dolgok körforgásáról, protekció-Magyaror- szág visszatéréséről, talán a hárommillió koldus országáról is. Történelemszemléletét markánsabbnak is érzem, mint az irodalomszemléletét: a Kacsalábon forgó vár írójára, Illyésre emlékeztető dühvei pillant le a budai hegyről a Parlamentre, az akadémiára. „... visszhangzik bennem, amíg ez a ház / nem a miénk” - idézi a tőle megszokott módon Nagy Lászlót, egyben Veres Pétert. Paraszti-plebejusi indulatai azonban sosem perzselőek - gyűlölködéstől mentes, szelíd arc tekint ránk verseiből. Pedig magasságélménye is azt fejezi ki főként, hogy bezárulnak előtte azok az ajtók, amelyeken átjutva betölthetné hivatását: „Járok a hegyen vállamra vetett / kiska- bátban, kérés nélkül is / felelősen, tiltott jövőmben / hűséges hűtlen.”

Pintér a hagyományőrző lírikus szerepét vállalja, s ez nemcsak abból tetszik ki, hogy kik a mesterei, hanem abból is, hogy kikhez szól, kiket tekint közönségének. „... van képzetem arról, ami nincsen, / költő vagyok, tehát más, különös és különc, / de halhatatlan vállalkozásom csak az, / amelyik veletek közös” - írja. A szociológia mi-tudatnak nevezi az effajta közösségtudatot. Ma már nem a paraszti életforma egyneműsíti azokat a milliókat, akikre Pintér számít: míg Nagy László indulásakor Magyarország lakosságának hatvanöt százaléka parasztlakosság volt, addig ma a népességnek alig több mint tíz százaléka dolgozik a mezőgazdaságban. Pintér inkább a hagyományaikat tudatosan ápoló, művelődő emberek sokaságában bízhat - sajnos nincsenek sokan -, s ennek érdekében azt az ügyet kell szolgálnia, hogy minél többen legyenek ilyenek. Nem nehéz megjósolni: továbbra sem lesz könnyű dolgaEsszéiben allegóriateremtő költői módszeréről tesz említést. En inkább jelkép- és fogalomalkotó képességeit méltányolom, amikor ilyen versrészleteit olvasom: „Az álló vonat ablaka előtt / elzakatoló állomások, / gyöngybetűs transzparensekre / világunk ellenpontjaira fölírva: / szellem és erőszak. / Szemeink itt villannak össze: / te leromboltad, amit építettem, / én építettem a romjaidra.” Ilyenkor érzem, hogy Pintér nemcsak „szép gondolatok” írására képes a versben, s ihletője nem csupán az irodalom, hanem a lét igazságait is meg tudja ragadni, melyekről olyan tapasztalatokat szerzett, amilyenekhez senki más nem juthatott hozzá. Programját így foglalja össze, a továbblépéshez elengedhetetlen tudatosságot is éreztetve: „életünkről: cselekvésünk, / létezésünk műalkotásáról szólni.” Ez már nem „poétizmus”, nem irodalmiasság, hanem költőhöz méltó döntés.

Még valamit a versek formájáról. A Lépcsők az Istenhegyen költeményei többségükben szabadversek, melyek sok mindent megőriztek az időmértékes és az ütemhangsúlyos verselés szabályaiból, s helyenkint rímelnek is. Szójátékok, alliterációk is színesítik a szöveget - Pintér az adott mondat súlyosságától teszi függővé, hogy milyen hatóelemeket alkalmazzon. Pontosan írja le naplójában versépítő elvét (A vadszeder útján, 1989.): „Újabb verseim formára hasonlítanak. Látszólag szabad versek, erősen kötött szerkezettel, rendszertelenül rímekkel, kötött ritmusokkal, melyek az időmértéknek és a tagolásnak is engednek. Ha rövidlátó lennél, s szemüveg nélkül néznéd, akkor szabad versek.” Ahhoz, hogy költészete még frappírozóbb legyen, érdemes volna jobban elmélyülnie a kötött formák világában. Két, hagyo85