Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Alföldy Jenő: A magasság élménye

Pintérnek, ha későn érő típus is, ha nehezen találta meg a saját hangját, akkor is van saját hangja, önálló világa. Költői hajlama rendre kibújik a szűk marokkal mért elmélet szorításából. Elődeinek tisztelgő, pályatársainak frigyládát küldő esszéiben, naplójában élményszerűen idézi föl személyes tapasztalatait, s nem az irodalmi tudatával, hanem az idegvégződéseivel érzékeli a világot - az irodalmit is. Az irodalmiasság minduntalan felbukkan írásaiban, de jóízű történetek, leírások és jellemzések ellensúlyozzák a Nagy László-iskola eminens tanulójának vizsgáit.

Egy érdekes verse - mely történetesen nem tartozik az „istenhegyi” sorozatba —, a Szeretnék élni kétezerig, így bírálja felül és helyesbíti az elméletíró Pintér Lajost: „szeretnék élni kétezerig - Mondom / a gyerek s agg Szilágyi Domokos sorával, / szeretek játszani / idegen költők verssoraival”. A vers tárgya itt is bevallottan az irodalom, mégis az életről, a saját létéről szól vele. Úgy veszi át a másik költő gondolatát, hogy jól érzékelhetően a maga szorongásával, a legszemélyesebb aggodalmával tölti meg az „idegen” mondatot. Az úgynevezett vendégszövegek, a tudatos áthallások a nemsokára magunk mögött hagyott évszázad művészi gyakorlatában olyan gyakoriak, mint a görögökre visszatekintő római kultúrában. Vagy mint a reneszánszban, amikor a régiek és kortársak idézgetése éppenséggel virtusnak, erénynek számított. Még senki sem rótta föl Villonnak, hogy némelyik verse (például a gyönyörű „Szomjan halok a forrás vize mellett” kezdetű Ellentétek) meglehetősen hasonlít Charles d’Orléans versenyművére. Az áthallások, reminiszcenciák ellen semmi kifogásom. A vers végére érve azonban már az az érzésem, hogy Pintérnek mindenről vers jut az eszébe, azaz nem is vers, de irodalom - ezúttal Weöres Tűzkútjának Köszöntése-. „Szeretnék élni kétezerig, (...) hogy az új évszázad s új évezred is / ne pe- lenkás, szaros csecsemőként mutassa magát befelé figyelő szememnek, / hanem nőttében, jártában”. Mintha már észre sem venné, hogy mástól idéz: vendégszöveget vegyít újabb vendégszöveggel, asszociációs bázisa csupa irodalom. Ez nem baj, ez nem hiba, csupán az a kérdés, hogy az irodalmi konvenciót képes-e átváltani a kellő pillanatban invencióvá. A Szilágyi-sort szerintem sikerült átváltania, a Weö- res-aranymondást csak elrontani tudta a bumfordi blaszfémiával.

A Lépcsők az Istenhegyen kötet versei már a helyrajzukkal irodalmi utalást tartalmaznak. Radnóti Miklós is lakott az Isten-hegyen, boldog szerelme és szorongató, halálos előérzete viszonylag korai színhelyén. Pintér e sokatmondó nevű helyszínt személyes balsejtelmeivel tölti meg, s a maga szorongásait igyekszik átváltani reménykedő hangulatra. Az ő leikébe is korán befészkelte magát a halálsejtelem, s régtől fogva megfigyelhetjük kényszeres rákérdezését a múlandóságra, mely hol betegség vagy baleset, hol pedig háborúk, felelőtlen környezetpusztítás és más, emberek okozta ártalmak formájában fenyegetik őt a féltett közösséggel együtt. A maga módján ő is, mint az abdai tömegsírba lökött költőelőd, a természetben (is) keresi szövetségeseit.

Pintér verseinek egyik kitüntetett érdeme a természetközelség. Versbeszédét őszintévé s megkapóvá teszi a gesztenye fák, akácok, nyárfák, fenyők érzékelhető jelenlé te, a vidám színekkel ecsetelt sárga- és görögdinnyék formája a gömbölyded keblű kofalány társaságában. Körte, dió, hársfa és galagonyabokor susog a versekben, gyökerek, lombok, fakérgek, margarétás rétek anyagszerűsége áraszt emberséges hangulatot, fecskék, sirályok, rigók visznek eleven mozgást a tájba, tücskök cirpelése teszi meghitté a néhány vonással megrajzolt környezetet. Mindezt áthatja a féltés, annak az embernek a féltő gondja, aki szeretne lakható világot hagyni a gyermekeire. A kert nem olyan idilli már, mint Radnóti költészetében, ahol a halálbizonyosság és az erőszak ellenpontjaként válik jelentőségteljessé, mint a szerelmi boldogság idillikus színtere, mely éltető emléke lesz majd a bori lágerben. Pintérnél maga a természet is veszélyeztetett már - ez a huszadik századvég jellegzetes gond84