Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)
nyeinek egyik lehetséges hasznosítása. Úgy különbözik önanalízise világától, hogy valamiképpen magában foglalja, transzformálja azokat. Az analitikus tapasztalat - beépítve egy történelmi vízióba — egy „végső szemléleti egész” részeként jelenik meg, s ebben a szublimált formájában válik közös emberi tapasztalatok és vágyak hordozójává. Ezt a jelenséget magyarázza úgy Freud, hogy a műalkotás olyan képzelet alkotta világ, amely „az élvezet elvétől a realitás elvéhez vezető fájdalmas átmenet számára szervezett valóságos »védett terület«”. A műalkotások ezért, az álomhoz hasonlóan, a tudattalan „vágyak képzelt kielégítéseivé” válnak, s - ugyancsak az álomhoz hasonlóan - a műalkotás létrehozója is elkerüli „a nyílt összeütközést az elfojtott képzetek hatalmaival. Azonban ellentétben az álom asszociális és nárcisztikus természetével, a művészek számíthatnak a többi ember rokonszenvé- re, minthogy képesek [... ] bennük a vágyak azonos tudatalatti [=tudattalan] törekvéseit felébreszteni és kielégíteni”. (Freud, Sigmund 1963. 254.) Amire pedig e folyamatban a pszichoanalízis képes, az Freud szerint a következő: „az életbevágó benyomásoknak, a véletlen viszontagságainak és a művész műveinek kölcsönös összefüggései alapján” újraépíti „a művész alkatát és a benne működő ösztönszerű törekvéseket, azaz mindazt, ami benne az örökkévalóan emberit fejezi ki.” (Freud, Sigmund 1963. 254.) Ami másképpen fogalmazva azt jelenti: az önanalízis volt az „alkat” szétszedésének és újraépítésének folyamata, a vers pedig a - sajnos csak időleges - eredménye. A történet ugyanis nem zárult le A Dunánál megírásakor, s József Attilára még fájdalmas stációk vártak. 6. József Attila életművéhez — s egyben „magánemberi” megnyilatkozásaihoz - , be kell látnunk, hozzátartoznak a (részleges) váltások. Művei nem egy egyenesvonalú fejlődés lineárisan egymásbakapcsolódó láncszemei, hanem - igazodva mindenkori élethelyzetéhez - az aktuális ellentmondások változó formájú és szerkezetű kiegyensúlyozásai. Önmagát mindenképpen híven jellemezte, amikor Molnár Tibornak adott interjújában azt mondta, a költő az, „aki a sok ellentmondó valóságnak formát tud adni”. (KJA 1: 422.) Az „elrejtőzött világegészt” keresve tehát sokféle „megoldást” produkált, és sohasem tudott, vagy akart tartósan megmaradni az éppen megteremtett intellektuális vagy művészi forma harmóniájában. Jól látta Ignotus Pál: „Ha a valóságban megtorpant, ha egy-egy feszélyező tényt tudomásul vett, ha elveit revideálta és reményeinek egy részéről letett, ezt is egész lélekkel csinálta, boglyasán és indulatosan. Ha egy világrejtély-magyarázó elméletben csalódott, nyomán kibontakozott a második, s ha eltökélte, hogy ezentúl óvatos diplomata lesz, viselkedéséhez az önleplezések tömegét mellékelte magyarázatul. Összehúzódzkodni tudott, kisigényű lenni nem.” (KJA 2: 977.) Ezek a váltások azonban, Féjáék vádaskodó vélekedésével ellentétben, sohasem voltak a szélfúváshoz igazodó „szélkakas” fordulatai. Inkább nagyon is szél ellenében haladt. És sohasem adta föl teljesen előzetes beállítódását, legnagyobb, végletesnek tetsző váltásai során is mindig továbbvitt abból valami lényegeset. Váltásaiban kimutatható egy mélyebb és egyetemesebb tendencia; s éppen ennek a tendenciának a részletező leírása adhatja meg a kulcsot életműve mélyebb megértéséhez. Ami már ma is bizonyos. Váltásai mélyén nagyon erős és következetes logika húzódik meg. A modemitás racionalizmus-eszményének vállalójaként elfogadta a modern tudományok reduktív logikáját, azt az elvet, hogy a megmagyarázandó-megol74
