Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

lenben, az énben megjelenő eredménye, summája. Az én-nek ez az én-t naggyá növesztő monumentális azonosítása kétségkívül önerősítő, kiegyensúlyozó jellegű. Magába integrál mindent, jót-rosszat, s ezzel harmóniát teremt abban a személyes életvilágban, ami a Szabad-ötletekben önmagát sebző kiegyensúlyozatlanság volt. De ez egyáltalán nem üres, konstruált harmónia; ebben nagy és erős disszonanciák rejlenek, amelyeket csak megértve, utólag érzünk harmóniának (ahogy e folyamatot a „konszonancia egyenlő megértett disszonancia” elvben maga József Attila írta le [JAMO 3: 277. [). Itt bizony az öltek az öleltek mellett, azzal párban bukkan föl, s ez az egymást kiegészítő ellentétpár nem egyszerű pszichoanalitikus toposz. Ebben az az agresszió is megjelenik, ami József Attila legszemélyesebb sajátja volt, s amit már jóval korábban is így foglalt bele egyik versében: „ ölni szeretnék, mint mindannyian — s amely már korai nagy versében, a Tiszta szívvel soraiban is ott volt. Önmaga indulatait tehát nem hamisította meg, csak stilizálta.

Az óda harmadik, római hárommal jelölt nagy tömbjében pedig az énnek ez a mindenséggel való azonosítása mint az egyén genealógiája konkretizálódik. De ennek itt két ága válik láthatóvá. Az egyik közvetlenül, minden rejtjelezés nélkül a pszichoanalitikus önértelmezésre utal vissza:

hisz az őssejtig vagyok minden ős az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik - apám- s anyámmá válók boldogon, s apám, anyám maga is kettéoszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom!

Itt tehát az önanalizis nyugtalanító, önsebző szülő-gyermek viszonya is egy nagy történeti folyamatban oldódik föl s egyensúlyozódik ki. Hogy kimondhassa: „A világ vagyok - minden, ami volt, van”. Ezzel pedig személyisége szinte kozmikussá nő. S bár e ponton hangsúlyosan megjelenik a másik ág is, a reális-konkrét, egyén fölötti történelem, Árpáddal és Zalánnal, Werbőczyvel és Dózsával — e történelem megint- csak a szívben (azaz a lélekben) jelenik meg, s csak e tudatban egyenlítődnek ki egykori harcaik. Itt tehát az elrendező, kiegyenlítő tudat megintcsak súlyos, történeti realitásukban nagyon is fájdalmas és kiegyenlítetlen, sőt, kiegyenlíthetetlen szembenállásokat fog egybe. S innen, e történeti mélypont „beismerésétől” vetíti előre a „szelíd jövő” követelményét. Arról azonban, hogy az a „szelíd jövő” el is érkezik-e valaha, a vers nem beszélj nem tudhat beszélni. Ä vers zárása csak az egyéni akarat deklarálása lehet: „ ... Én dolgozni akarok”. A. Szabad-ötletek jegyzéke ismeretében nyilvánvaló, ez a mondat a vers személyes csúcspontja. Ebben az akaratban fordul szembe József Attila saját önanalízisének negativizáló törekvésével. S ebből a - tudatosan akart - pozícióból fogalmazza meg a vers nagy kollektív vízióját a múltat „békévé oldó” emlékezésről, s a „rendezni végre közös dolgainkat” igényéről. Világos tehát, mindkét igény egyszerre személyes és kollektív, s ugyanakkor az önmaga fölötti győzelem jele.

Kérdés persze, az önanalízis egyéni gyötrelmeinek ilyen kollektív vízióba emelése mennyire „hiteles” emberileg, s mennyire a költő „alkalmazkodása” a környezet igényeihez, sőt „megrendeléséhez”. Két dolog biztos: a költő e vers megírásával alkalmazkodott barátai igényéhez, s ez a vers ilyen típusú verseinek egyik utolsó darabja lett.

Az önkifejezési igény ezt követően jórészt (bár nem kizárólagosan!) más irányba vitte, teljesen „befelé” fordult. Ezt az alkalmazkodást azonban, látnunk kell, teljesen saját módján, saját problémáiból kiindulva tette. Saját legszemélyesebb problémáira reagált ebben a versben is, s ez a programverse egyben az önanalízis eredmé73