Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

Fölvetődik persze a kérdés: miért váltotta versben pozitívra azt, ami az analitikus szövegekben (jórészt) még negatív előjelű volt? A válasz, úgy hiszem, egyszerű. Az önanalízis eredménye, a minden érték átértékelésének negativizáló logikája - ahogy máskor is - most sem elégítette ki. Az önanalízis körülményei között „eljátszott” e lehetőséggel, afféle élet- és gondolatkísérletet végzett, próbálgatta, az értékek átfordítása hoz-e számára megnyugvást. De - legkésőbb az önanalízis végére - már tudta, önanalízise legföljebb csak részleges eredményre vezetett. S a Szabadötletek elé (utólagl) írt soraiban éppen az értékátfordítást hatálytalanította. Ebben ugyanis önmagát - a negativizáló tendenciát föladva — már „szerencsétlenének, „szerencsétlen bolond”-nak nyilvánította, s elismerte, hogy „aki ezeket [ti. a Szabadötleteket] írta, mérhetetlenül áhítozik a szeretetre”. Azaz nyilvánvalóvá tette, hogy amit írt, annak valódi motiválója nem az agresszió, nem a durvaságra való „hajlam” volt (ami pedig a szövegben igencsak föl-fölbukkan), hanem ez a szeretetvágy. (SZŐJ 9.) Ez az „előszó” a negativizáló tendencia új kontextusba helyezése, részleges kiegyensúlyozása, rezignációba való föloldása. Általa természetesen nem semmisül meg az önanalízis értéktagadása, értéktagadással való öntudatosulási törekvése, de áthangolódik. S megteremtődik benne az önépítkezés lehetősége.

Az önanalízis befejzését követő napokban pedig a Szabad-ötletekben tagadott s elutasítani próbált teljesítménykényszernek engedett. Ha késve is, megírta a szerkesztőtársai által „megrendelt” és várt programverset, A Dunánál-1. Alkalmazkodott programjukhoz, sőt a kötet tervezett témáihoz (vö. pl. Árpád, Werbőczy stb. emlegetése, versbe emelése) is. De verse nem egyszerű igazodás (s végképpen nem az önanalízis föladása). Azokat a problémákat tematizálta újra, amelyek az önanalízisben is izgatták, de ezek a versben a kiegyensúlyozás és az öngazdagítás elemeivé váltak (ahogy erre már Tverdota is utalt).

De hogyan tehette ezt meg? Egyszerűen. Önanalízise elemeiből, önmaga elesett- ségét, negativizáló hajlamát legyőzve, egy új, posztulált világot épített föl. Egy pillanatra megint „megállította” a végtelen regresszust (amelyben addig elmerült). A vers indítása („A rakodópart alsó kövén ültem, / néztem, hogy úszik el a dinnyehéj”) még tulajdonképpen reális élete egyik mozzanatának versben való rögzítése; az önelemző élethelyzet kimerevítése. Szőke György már régebben észrevette, hogy itt egy, a Sárgahajúak szövetsége asszociáció-sorában is rögzített valóságos élethelyzet artikulálódik - az a pillanat, amikor József Attila valóban léte kérdésein tűnődött. A következő két sorban, a fecsegő felszín és a hallgató mély megkülönböztetésével már ezt az analitikus helyzetet vetíti rá a folyó képzetére. Az ötödik-hatodik sor pedig a tűnődő embert és a folyót kvázi azonosítja: „Mintha szívemből folyt volna tova, / zavaros, bölcs és nagy volt a Duna”. Azaz itt a folyó és a tűnődő ember érzelmi-lelki folyamatai megtartják különállásukat, de nagyon erősen egymásra vetülnek, egymásba játszanak át, hiszen - s ez összhangban áll a költő lelki élményével — mindkettő „zavaros, bölcs és nagy volt”. Ezzel a folyó (a víz), ez az archetipikus motívum egyszerre képes önmagát, a tűnődő embert, s a kollektív történelmet (a jelenbe gyü- lemlő múltat) képviselni. Azaz megtörtént az élethelyzet költői totalizációja, teljes valóságnyivá növelése (ahogy metafizikájában posztulálta). A 2. , 3. és 4. verszak már csak ez utóbbi - történelmi - dimenzió kifejtése, de úgy, hogy mindez összekapcsolódik az édesanya és kisgyermek, sőt édesanyja és önmaga képzetével is. Azaz: a folyó magába vonta a múltat („mi tarka volt”), s azt az anya-gyermek viszonyt, ami József Attila számára akkor legszemélyesebb, legélőbb problémája volt. Az óda római kettővel összefoglalt újabb három versszaka pedig úgy szól ki a folyam képzetével összefogott élethelyzetből, hogy hangsúlyosan én-meghatározássá válik. Két eleme hangsúlyos és fontos; az ÉN, amelynek kimondásával nyílik ez a verstömb, s az énnel azonosított, az én tartalmát adó mindenség: százezer év történelmének a je72