Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

lizált a számára idegen értelmet elsajátítva szélesítse ki tudatának területét, éljen jobban, majd legyen egy kicsit szabadabb, és ha lehet, egy kicsit boldogabb is. A pszichoanalízis egyik legkorábbi méltatója »a tudat segítségével történő gyógyulásról« beszél. [... ] a pszichoanalízis a közvetlen és elrejtő tudatot a közvetett és a realitás elve által felvilágosított tudattal akarja helyettesítani.” (Ricoeur, Paul 1987. 215.) Ignotus Pál emlékezéséből tudható, ezt maga József Attila is így fogta föl: „Az igazi egészség, vallottuk Thomas Mannal, ki Freud nyomán vallja, - az igazi, a teherbíró, a magasrendű egészség nem természeti adomány, hanem tudomásul vett és legyőzött betegségek eredője. Az igazi józanság [... ] a nyugtalan és akaratos elme maga-magát kiegyensúlyozó játéka, érzéki és eszmei kíváncsisága, vidám és bátor számvetése, »kecsesen okos csevegés«”. (KJA 2:979.)

A pszichoanalízis gyakorlatának tudatosulásával tehát csak egy régi (de alapvető jelentőségű) kettősség erősödött föl gondolkodásában. Az egyre mélyebbre hatoló, „leálcázó” gyanú, egyféle lelki végtelen regresszus, és az ennek időleges eredményeit, önmegismerési tapasztalatait tudomásulvevő s kiegyensúlyozó, belőlük új világot konstruáló stabilitásigény. E kettősség, s a kettősséget újratermelő folyamat gazdagító hatása szinte laboratóriumi körülmények között tanulmányzoható 1936 májusi szövegeiben. Ekkor ugyanis, mint Tverdota György fölhívta rá a figyelmet, szinte egyidőben írta meg analitikus szövegeit (köztük a legjelentősebbet, a Szabadötletek jegyzékét), s a velük diametrálisan ellentétesnek látszó A Dunánál című nevezetes ódáját. (Tverdota György 1994.) E két szövegtípus látszólagos — szerintem: felületi - össze nem illése pedig, igaza van Tverdotának, magyarázatot kíván. (Olyan portrét például, „amely mindkét végletet tartalmazza, s dinamikus, netán ellentmondásokkal terhes, de képtelenséget valamiképpen elkerülő magyarázatot kínál rájuk.” [Tverdota György 1994. 86. ]).

Tverdota (1994. 86.) három tézist mond ki a két szöveg viszonyáról. (1) „... keletkezési sorrendjük nem állapítható meg”; (2) „.... a Szabad-ötletek és A Dunánál esetében két, egymás hatását minden tekintetben lerontó, egymással minden szinten összeférhetetlen szöveggel állunk szemben. A szakirodalom a két József Attila-kép- pel külön-külön számolt el”. (3) „... igen sok lényegi alkotóelemük elvont szinten közös, ha élesen vitázva is, de utalnak egymásra”. E három tétel közül, úgy vélem, a (3) elfogadandó, teljes mértékben helytálló; az (1) téves, a (2) pedig a megvizsgálandó probléma: a kérdés éppen az, hogy mi a két írás lényegi - és valóságos! — viszonya.

Az időrend, amelyet Tverdota megoldhatatlannak vél, tisztázható. A Szabad-ötletek jegyzéke, mint ismeretes, „két ülésben”, 1936. május 22-én és 24-én született; az Átmentem a Párisiba kezdetű szöveg május 14-én, a Sárgahajúak szövetsége pedig minden jel szerint 14-e és 22-e között, de mindenképpen május 22-e előtt. Eddig Tverdota is eljutott, sőt e datálásokat részben ő alapozta meg. A Dunánál viszont, mint korábban már tisztáztam, végső formáját május 31-én, esetleg június legelején, elsején vagy másodikén nyerte el. (Lengyel András 1990. 181-182.) Azaz — s szempontunkból csak ez az érdekes - A Dunánál a Szabad-ötletek jegyzéke után, méghozzá több nappal később született. Ebből a kronológiai megállapításból pedig azonnal adódik egy lényeges következtetés. A Dunánál című ódában valamiképpen az önanalízis eredményei, érzelmei s gondolati tapasztalatai jelennek meg. (Hogy a szövegek „tudnak” egymásról, Tverdota György szépen és pontosan kimutatta; ennek igazolásával tehát fölösleges itt törődni.)

A Szabad-ötletekről írva már korábban arra a következtetésre jutottam (Lengyel András 1994.), hogy e szövegben három réteg különíthető el. (1) Egy többé-kevésbé valóságos szabad-asszociációs vonulat (azért csak kvázi „szabadok” ezek az asszociációk, mert mint Szőke György [1992. 96. ] joggal hívta föl rá a figyelmet, az írásos

70