Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

meg a »tudatban«, fel kell, hogy találja a »tudattalant«, amelyben a kauzális összefüggések hiánytalanul meg kell legyenek. Freud posztulátuma szerint a lelki teljes egészében megmagyarázható, s itt magyarázat és megértés azonosítva lesznek. Ez a posztulátum nem magukból a lelki jelenségekből származik, hanem az újkori természettudomány posztulátuma.” (Heidegger, Martin 1987. 260. , idézi Vajda Mihály 1993. 5.) A pszichoanalatikus gondolkodás természettudományként való fölfogásának gondolkodástörténeti következményeit, súlyos ellentmondásokat szülő logikáját és mechanizmusát Wittgenstein írta le. „Ha Freud bármelyik (saját) álombeszámolóját veszem - íija egyik szövegében -, a szabad asszociáció révén ugyanarra az eredményre juthatok, mint amit ő az analízisben elér — noha nem is én álmodtam. És az asszociáció ekként a saját élményeimen halad tovább és így tovább.” Majd, magyarázatként ehhez még hozzáfűzte:,Arról van szó, hogy ha valami kitölti a gondolataidat, valami zavar vagy valami probléma, ami fontos az életedben - mint a szexualitás például -, akkor mindegy mivel kezded, az asszociációk sora legvégül, vitathatatlanul visszavezet majd ugyanoda. Freud megjegyzi, hogy megfejtése után az álom milyen logikusnak mutatkozik. Persze hogy annak. Kiindulhatnál bármelyik tárgyból itt az asztalon - melyek természetesen nem álomtevékenységed révén kerültek oda -, és arra jutnál, hogy egy ilyen elrendezésben mind kapcsolatban állnak egymással; és ez az elrendezés éppen úgy logikus volna.” (Wittgenstein, Ludvig 1993. 78.)

Minden jel szerint az önmagát megérteni igyekvő József Attila számára ez a szigorú determinizmust, szoros kauzalitást előföltételező hit volt fontos a pszichoanalitikus logikában. Az ehhez való kapcsolódást számára intellektuális képességei lehetővé, élethelyzete konfliktusos természete pedig folyamatosan szükségessé tette. A valóságos életében jelentkező zavarokra magyarázatot kellett találnia, s a pszichoanalízis végső soron ezt ígérte. Elfogadva tehát a pszichoanalízis episztemológiai el- őfóltevés-rendszerét, óhatatlanul belekerült abba az önmagába visszafutó körbe, amelyet a fontiekben Wittgenstein leírt. S mivel a pszichoanalízis (ahogy Ricoeur írja), a „gyanú hermeneutikája”, e folyamat személyisége egyre mélyebb rétegeibe hatolt bele. Érzelmileg és gondolatilag belekerült egy sajátos lelki „végtelen regres - szusba”, amely - ahogy maga írta korábban, nevezetes Babits-pamfletjében — „az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára [... ] világhiány.” (JAÖM 3: 48.) Ennek, a lélek egyre mélyebb bugyraiba behatoló, egyre újabb és újabb addig biztosnak hitt pontot megkérdőjelező gondolati redukciónak az igazi arányait, gondolati dimenzióit jórészt csak sejthetjük. De önmagára irányított analitikus írásai: az 1934-es ún. Rapaport-levelek, az 1936-os cím nélküli fóljegyzé- sek és a Szabad-ötletek jegyzéke (vö. Horváth Iván-Tverdota György szerk. 1992. 357-474.) valamit elárul ebből a drámából. Hitelesnek kell elfogadnunk Szántó Judit tanúskodását is, aki úgy látta, hogy már egy-egy analitikus óra is mélységesen kiforgatta önmagából József Attilát, „aki míg egy hosszú órán múltjából sorra szedi elő féltett és nem is tudott tikait, addig a jelenben valami ésszerűtlen sehováse tartozással lebeg”. (Szántó Judit 1986. 31.) A személyiségnek ezt az önmagát folbom- lasztó, önmaga alapjait önmaga alól „elgondolkodó”, „elhermeneutizáló” folyamatát természetesen nem tekinthetjük megszakítatlan kontinuumként. Önmagát természetesen nem analizálta folyamatosan. Ezt a folyamatot hosszabb-rövidebb időre megszakította a hétköznapi értelemben vett cselekvés és, mindenekelőtt, az alkotás ideje. Sőt, önértelmezéséhez híven (az „ember redukál is, tágít is [... ], néha lazítani is kell” — monda még annak idején Vágó Mártának [Vágó Márta 1975. 65. ]) állítható: ezt az őt egyre jobban magával ragadó „végtelen regresszust” művei megalkotásakor nemcsak megállította, de ki is merevítette, műben rögzítette. Azaz: a gondolati redukciót ellentételezve, önmaga analíziséből építkezve, „világot” teremtett.

67