Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

Anna 1992. 230.). Nem lehetetlen, hogy ez a korábbra datálás igazolódni is fog; egyáltalán nem kizárt, hogy már ekkor megtörtént az analízisba vétel. Am, akárhogyan van, 1931/32 előtt aligha következett be József Attila gondokodásában fordulat (sőt, az is lehet, hogy erre igazában csak 1934-re került sor); az analízis egy ideig mindenképpen csak gyógyászati célú kezelés, terápia volt számára. Csak fokozatosan — s időben föltétlenül jóval az Irodalom és szocializmus után — lett ez gondolkodása önmagára irányított, önmagát is magyarázó része, konstitucionális eleme. Gondolkodása szerkezete és személyes élete problémái azonban predesztinálták erre a fordulatra. Pontosabban arra, hogy marxista elveit (a makrovilágról alkotott magyarázó elveit) összekapcsolja az önpszichoanalízissel, személyes élete problémáinak magyarázó elveivel. Joggal írhatta Erős Ferenc, hogy „József Attila pszichoanalízishez vezető útjában minden jel szerint fontos szerepe van annak a teoretikus törekvésnek, hogy fellelje a kollektivitásból származó ihlet közvetítőjét. [... ] Ám ez a teoretikus probléma csupán a felszínen kizárólag teoretikus. Az igazi, mélyebb, személyesebb kérdés az önismeret, az individualitás, az énazonosság kérdése. Ki is valójában ez a József Attilának nevezett személy?” (Erdős Ferenc 1992. 271.) Proletárköltő vagy neurotikus, „szenvedő, helyét nem lelő, magányos, identitásában többszörösen megcsúfolt, az érzelmi kapcsolatokban és a társas viszonylatrendszerekben eligazodni nem tudó, szerelmében csalódott fiatalember”? (Erős Ferenc 1992. 271-272.) S a freudomarxizmus erre a dilemmára adott sajátos, kiegyensúlyozó választ, s egyben „ intellektuális sémát”, „amely lehetővé teszi, hogy a személyes kérdéseket, az egyéni lét problémáit a »nagy egész« problémájaként értelmezhessük, az egyénit az általánosból származtathassuk”. (Erős Ferenc 1992. 272.)

Ez a beállítódás természetesen megintcsak nem pusztán egyéni-egyedi beállítódás volt. Lehetősége benne rejlett már Freud törekvéseiben is, gondoljunk pl. a Pszichoanalízis és világnézet című esszéje némely helyére (vö. Freud, Sigmund 1993. 42.), s ilyen irányú ösztönzést kaphatott freudizáló marxista, és marxizáló freudista kortársaitól is. Amit képviselt, az egy jelentős 20. századi vonulathoz kapcsolja József Attilát; olyan vonulathoz, amelynek bizonyos relevanciája ma is van. Analitikus fordulatának azonban lett egy ezen a vonulaton túli, életművét és személyes sorsát egyaránt jelentősen befolyásoló gondolkodástörténeti következménye is. Kései költészete nagysága és személyes életének tragédiája jelentős részben e mély és radikális fordulatban gyökerezett. Megkerülhetetlen tehát a kérdés: miben is áll valójában ennek a pszichoanalitikus gondolkodástörténeti fordulatnak a lényege?

A válaszhoz kicsit távolabbról kell nekiindulni. A pszichoanalízis, végső lényegét tekintve, a tudattalan reflektív módon vadó birtokbavétele, tudatossá tétele. Terápiás módszerként született meg, önmagát természettudományként képzelte el, ám tényleges elemző apparátusa jelentős részben hermeneutikai (valóságkonstruáló). Ez a tény a pszichoanalízist egy sajátos kettőségben rögzíti meg. Ricoeur szerint (akit Szummer Csaba összefoglalásában idézek), a pszichoanalízis létalapja „a freu- di metaelmélet fizikalista fogalmakból álló metaforáiból és a szimbolikus jelentések értelmezéséből létrejövő »kevert diskuruzus«” (Szummer Csaba 1993. 19.) Ám ez a jobbik részében hermeneutikaként működő eljárás önmagát, mint szigorú determinizmust előföltételező természettudomány igazolta és fogadtatta el. Ezt nevezte Habermas (1993) a pszichoanalízis „scientista önfélreértésének”, s ezért mondhatta Lacan, hogy Freud nem értette Freudot, „»epigonjai« pedig egyenesen végzetessé tették ezt a félreértést.” (Vö. Szummer Csaba 1993. 21.) Ennek az önfélreértésnek a gondolati szerkezetét (igaz, a hermeneutikai oldal jelentőségének föl nem ismerésével kombinálva) Heidegger pontosan írta le. „Freud — írja Heidegger — a tudatos emberijelenségeket illetően is azt feltételezi, hogy azok hiánytalanul megmagyarázhatók, azazhogy a kauzális összefüggések kontinuusak. Minthogy ilyesmi nincsen

66