Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

a fenomenológia receptje szerint - „lényegszemléléssel” lehet megragadni (JAÖM 3:93.) - a „valóság egyszerű egységekre való bontása [ugyanis] fikcióhoz vezet” (JAÖM 3:97.). Nem marad tehát más biztos pont, mint (a műalkotást létrehozó) „ihlet” bevezetése, amelyről Tverdota György kimutatta, hogy Croce intuíció-tanának származéka. Sőt Tverdota azt is kimondja, hogy József Attila idevonatkozó fejtegetéseinek lényege „az ihlet és az intuíció fogalompár megfeleltetése a metafizikai redukció eredményeként megkapott világegész és mozzanatai korrelativ fogalompárral, azaz az intuíció-ihlet szembeállításának relatívum-abszulutum korrelációként történő újraértelmezése.” (Tverdota György 1982. 556.)

Az „elrejtőzött világegész”, amely e metafizika centruma, József Attila szerint három, más és más síkon jelentkező abszolutummal kiváltható (spekulatív logika, mítosz, műalkotás). Ezekből számára igazán testhezálló, a közvélekedés szerint, csak a művészi alkotómunka volt. Ám életműve bizonyítja, az első lehetőség is vonzotta. Sőt voltaképpen a műalkotás létrehozását magát is összekapcsolta a spekulációval, pontosabban a spekuláció eredményével. Érvelése egy pontján - „minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan [s így] elméleti tétel nyomában is elindulhatunk” (JAÖM 3: 89.) - beléptette a végtelen regreszus lehetetlenségének elvét. Azaz: tételezett egy olyan pontot, ami szilárd, ami tovább már nem redukálandó, amire építeni lehet. Erre azért volt szükség, mert metafizikája szerint szemléletünk számára a világegész nem, „csak a világegész mozzanatai adottak - a mozzanatok elnyelik szemléletünk elől az egészet, amelyet azonban éppen a mozzanatok alapján értelmünk állít. Szemléletünk átlép az egyik mozzanatról a másikra és így tovább. Tehát benne volna a végtelen regresszusba, ha nem volna valami, ami megállítaná.” (JAÖM 3: 92.). Nyilvánvaló, e logikának a sebezhető pontja az, hogy hol, a valóság mely mozzanatánál állítom meg a végtelenségig folytatható regresszust. Aszerint, hogy miben állapítom meg ezt a mozzanatot, merőben más és más „eredményt” kapok: más és más elméletet építek föl, s más és más intenciójú műalkotást hozok létre. (József Attila gyakori váltásainak gondolati gyökerei ebbe a nagyon szabatosan leírt gondolkodástörténeti szituációba nyúlnak vissza.) Ezt a nagyon különböző eredményre elvezető intellektuális folyamatot — igaz, csak a műalkotást létrehozó ihlet működésére szűkítve a problémát - ő maga is leírta. Az ihlet ugyanis szerinte úgy hozza létre a műalkotást, hogy „megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletük közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a telihold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.” (JAÖM 3:92.) Igaz, a műalkotás ezzel „kifelé” a többi „valóság”, azaz végső soron a világhiány „elfódője” lesz (JAÖM 3:93.), s egyben lehetővé teszi a „nem szemléleti végső világegész” értelmezését is. A nem-műalkotás-jellegű totali- záció („teljes valóságnyivá növelés”) azonban szükségképpen csak mint egy lehetséges értelmezés egzisztálhat. A végtelenségig folytatható regresszus máshol való megállítása szükségképpen más totalizációt eredményez. Ezt, értekező szövegeivel maga József Attila is demonstrálta, meghökkentve és ingerelve ezzel környezetét.

József Attila metafizikája azonban, jó ösztönnel, a művészet metafizikájának készült, a műalkotás létmódját igyekezett megalapozni. S így problémáját metafizika- ilag „legitim” módon oldhatta meg világteremtéssel. A világhiányt, amely személyes élménye is volt, a művészi világteremtéssel úgy ellensúlyozhatta, hogy az eredmény „kifelé” is „értelmes” volt (s maradt). Sőt tudjuk, ez a törekvése egyezik, mi több, bizonyos vonatkozásban előlegezi is Heidegger fölfogását, amely előírja a fellépést „a filozófiára nézve halálosan veszélyes »világtalanítással« (Entweltlichtung) szemben”, s amely szerint a filozófia legnagyobb feladata „a metafizikai fogalmi masinéria által üressé tett világ tapasztalat által történő telítése” (vö. Bacsó Béla 1994. 32.

64