Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

amelyeket a metafizikusnak explicitté kell tennie, a nyelvi jelenségek felszíne alatt húzódnak meg. Nincsenek olyan mélyen a felszín alatt, hogy ne lehetne megtalálni és felismerni őket, mégis mélyebb látásmódra van szükség hozzá.” (Strawson, P. F. 1993. 224.) Ezzel pedig a metafizikus létrehoz egy vonatkozási rendszert, amelyben azután az egyes problémák vizsgálata lehetségessé válik.

József Attila, aki szóbanforgó írásaiban (mindenekelőtt a töredékekben és az Irodalom és szocializmusban) voltaképpen nemcsak egy nehéz és problematikus filozófiai területre jutott el, de elemzéseiben is rendre másodrendű forrásokra (Croce, Pa- uler stb.) támaszkodott, - nagy elmeéllel, s tagadhatatlan invencióval hozta létre saját, mindjárt föl is bomló rendszerét. S bár ösztönző forrásainak erős jelenléte írásaiban egyértelmű (vö. Tverdota György 1980. , 1982. és 1988.), tehetsége, „az elvont dolgok honában való otthonossága” lehetővé tette, hogy a metafizika elvont általánosságában saját legszemélyesebb problémáit is teoretizálja. (Hogy elemzése több vonatkozásban, így pl. a műalkotások létmódját illetően saját személyétől függetlenül is igen figyelemreméltó, most mellékes.)

Mi volt számára a legszemélyesebb probléma? Az eddig mondottakból talán már következik: az életvilág rejtélyessége, „elrejtőzöttsége”, a szilárd bizonyosság hiánya izgatta, illetve erre keresett megoldást. Sőt magát a műalkotást (tevékenysége elsőrendű terepét) is mint e probléma megoldását határozta meg.

Az 1929-30 fordulóján írott, s 1930 január elején megjelent Babits-pamfletben ez a probléma viszonylag élesen exponálódott. A „tárgyi-kritikai tanulmányban” egyebek közt ez olvasható: „Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla.” (JAÖM 3:48.) S ez József Attila szerint meglehetősen problematikus helyzet. A „szellem” ugyanis, „ha egyáltalán beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan”, „bele is veszne az anyag végtelenségébe” (JAÖM 3: 38). Ami, másképpen fogalmazva azt jelenti, hogy: „Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára - ne tessék mosolyogni - világhiány.” (JAÖM 3: 48.) Tudjuk, a világhiány, amelyet itt emleget, Hegel nyomán már évek óta problémája volt, már Bécsben sokat beszélt róla Németh Andornak. (Németh Andor 1989. 39.) Nem lehet kétséges, itt saját emberi világa negatívba fordulásának élménye (is) artikulálódik, az a tény, hogy apátián, anyátlan árvaként elvesztette saját, eredeti világát, az új pedig, amiben élt, számára föltárulatlan maradt. Ez azonban mégsem egyéni élmények esetleges érvényű kifejezése; amit itt, mint elhárítandó lehetőséget József Attila leírt, az teljesen összhangban áll a modernitás nagy antinómiájával. A modernitás ugyanis, mint ma már jól látható, önmagát falja föl. A „gyanú”, amellyel a világot újra és újra redukálja, újabb és újabb „abszolutumot” relativizál, a semmi, a „világhiány” felé visz. Ez a fejlemény az ún. dekonstrukcióban éri el eddig legteljesebb (azaz leginkább kiürült) formáját, s nem véletlen, hogy az erre (is) építő posztmodern, a teljes viszonylagosság életérzéseként, sőt filozófiájaként artikulálódik (illetve ilyenként utasítják el, akik elfogadhatatlannak tekintik). Gyorsulva fut a (József Attila is emlegette) „végtelen regresszus”. A veszély tehát, amelyre itt József Attila figyelmeztet, ismételjük meg, nem csupán az ő egyéni élethelyzetének kifejeződése volt, jóval több annál. Éppen ezért nagyon tanulságos az, ahogy e veszéllyel megbirkózni igyekezett. A megoldás ugyanis szerinte abban áll, hogy - e veszélyeket elhárítandó — „az ész addig serénykedett, mígnem fölfedezte az arisztotelészi »végtelen regresszus lehetetlenségének« elvét. A képzelet addig csapongóit kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mítoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegé62