Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)
művet írt. Ekkoriban született meg több, elméleti tanulságokkal is szolgáló cikke (pl. a nevezetes Ady-vízió és a Babits-pamflet), ekkor írta a befejezetlenül, töredékekben fönnmaradt A művészet metafizikája (vö. Tverdota György 1985. és 1988.), valamint az Irodalom és szocializmus című értekezését. Ezek, bár együtt nagyon is a változás, az átalakulás dokumentumai, s könnyű egyiket a másikkal szemben kijátszani, valamiképen, végső lényegüket tekintve meglepően egységesek, egyazon probléma ismétlődő végiggondolásai. E teoretikus korszakának legmódszeresebben megírt, tiszta formára hozott és befejezett darabja kétségkívül az Irodalom és szocializmus, de ez közvetlen genetikus kapcsolatban áll az azt megelőzően írott más fejtegetésekkel, s azokkal együtt lehetővé teszi, hogy kicsit a fólszín alá nézzünk, meglássuk azt a gondolati drámát, amit eddig forrásai számbavétele, illetve a polti- kai applikációk jórészt elfedtek előlünk. S észrevegyük, hogy élete problémáit József Attila igen elvont formában, teoretikusan is tudatosította, illetve kifejezte. 3. A szóban forgó írások intenciójukat tekintve a műalkotások problémáit tárgyalják. Beszédes tévedés volt, hogy a cím nélkül fönnmaradt A művészet metafizikája töredékeit (1928-30) annak idején, a kritikai kiadás 3. kötetében (1958) esztétikai töredékeknek keresztelték el, s ezt az elnevezést a legutóbbi időkig mindenki természetesnek vette. Az írásoknak ez a műalkotásra koncentráltsága azonban csak az egyik, igaz, lényeges oldala. A földolgozás módja, érvelése - ahogy Tverdota György (1985) észrevette - egészében metafizikus, s következésképpen magában rejt egy implicit, de jól érzékelhető episztemológiai előfóltevés-rendszert is. S számunkra most az írásoknak ez a - minden változása ellenére 1928 és 1931 között szilárdan továbbélő - oldala, a fóldolgozásmód az igazán érdekes. Ismeretes, a metafizika a filozófiának az a területe, amelynek egy ideje már viszonylag alacsony a presztízse, sőt önmagában már a metafizikus jelző is pejoratív színezetű. Ez lényegében így volt már József Attila életében is; egyik legjelentősebb filozófus-kortársa, Martin Heidegger például élesen metafizika-ellenes volt. Ez nem véletlen; a metafizika a filozófiának az a területe, melynek már célkitűzése is a meg- érthetőnek a határait feszegeti. Joggal írja P. F. Strawson, hogy a „metafizikai vizsgálódás, ha természetét nem jelöljük meg közelebbről, nem tudja elkerülni annak látszatát, hogy a tiszta észnek valami rejtélyes világban való tapogatózása, amely hétköznapi módon megközelíthetetlen.” (Strawson, P. F. 1993.223.) S ezért „a fogalmak kifordításával kezdődik és hasznavehetetlen metaforákban végződik” (uo.). A metafizika azonban mindennek ellenére nehezen nélkülözhető; amit megkísérel tisztázni, arra - még kritikusai egy része szerint is — nagyon is szükségünk van. Metafizikán ugyanis, ahogy Bradley írja, „a puszta látszattól megkülönböztetett valóság megismerésére irányuló kísérletet értünk, vagy az első elvek, vagy a végső igazságok tanulmányozását, vagy pedig arra irányuló törekvést, hogy a világegyetemet ne apránként vagy részleteiben, hanem valamiképpen, mint egészet ragadjuk meg.” (Idézi Strawson, P. F. 1993. 219-220.) S bár a metafizikai kijelentés természete szerint paradox, „úgy hamis, hogy eközben felvilágosít”, s úgy ébreszt rá a hétköznapi nyelvhasználat által elfedett különbségekre és hasonlóságokra, hogy „kihegyezett paradoxonokat” hoz létre, - még az angolszász analitikus filozófia sem nélkülözheti. A szaktudomány ugyanis „inkább feltételezi, semmint felszínre hozza a fogalmi apparátus egészének alapvető szerkezetét. [S] Pontosan ezt az általános struktúrát kívánja megérteni a metafizikus. Azok a kapcsolatok és függőségek, 61
