Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)
Önmaga e kényszerű újraszocializációjának legjelentősebb, legnagyobb fordulatot hozó állomása kétségkívül a Vágó Mártával való szerelem volt. Ez, túl azon, hogy az egész egyéniséget megmozgató nagy érzelem, fölkavaró nagy élmény és minden addiginál erősebb vonzás volt, tudásszociológiái szempontból is nagy jelentőséggel bírt életében. A Vágó-család s baráti társasága ugyanis jómódja”, magas intellektuális színvonala és életvezetési gyakorlata révén - már csak az érzelmi vonzás következtében is - roppant nagy kihívást jelentett József Attilának. Ez a zsidó polgárcsalád egyszerre volt folytatása és lényegesen magasabb szinten való kiteljesedése, letisztulása mindannak, amit a Makai-ház csak gyarló és kisstílű formában tudott megtestesíteni. Igaza van Beney Zsuzsának: „Ez az az otthon, ahol a zsidó polgári családi élet szinte áttétel nélkül jelenik meg [József Attila] szeme előtt, amelynek összetartó szálait közelről figyelheti, zártságát, egyes tagjainak kollektív védelmét, az idegen iránti bizalmatlanságot, a próbára tevés kötelezettségét saját bőrén érezheti - de ahol a közvetlenségen túl saját körénél bonyolultabb, verbalizáltabb érintkezési formát, a családi összetartozás és elidegenedettség egyszerre létének elfedett, formalizált, mégis szilárd kulturális közeget biztosító megjelenését közelről először tapasztalja.” (Beney Zsuzsa 1989. 63.) S ez az a család, tehetjük hozzá, amelyben a kor magyarországi viszonyait tekintve a legmagasabb rendű kulturális teljesítményre kondícionáltság természetesként, magától értetődőként volt jelen, s a kor nagy tendenciáival való lépéstartás benső igény, sőt követelmény volt. Az életnívóhoz egy igen gazdag, kulturálisan telített életvitel társult; jól hangsúlyozza ezt Szabolcsi Miklós (1992. 105.). Nem lehet kétséges, a Vágó-család és szűkebb környezete, a Kecskeméti-testvérektől Mannheim Károlyig egyféle mintát s minden addiginál erősebb teljesítménykényszert jelentett József Attila számára. Ez szépen kiderül Vágó Márta emlékezéséből (1975), kivált pedig kettejük levelezéséből. A „gojos felületesség” bírálata, a tanulásra ösztönzés, a Mannheim-mel való folyamatos összevetés stb. lépten-nyomon fólbukkant Vágó Márta érvelésében, s József Attila is tudta, ezt a kihívást meg nem kerülheti: föl kell vegye a versenyt a nála elméletileg képzettebb, olvasottabb, de legalábbis szisztematikusabb műveltségű környezettel. Hogy ez számára meglehetős feszültségekkel telített élethelyzet volt, s hogy a vonzás mellett a taszítás is érvényesült benne, beilleszkedése nem lehetett tökéletes — közismert. Ezt azonban tegyük zárójelbe. E kapcsolatnak ugyanis lett egy nagyon fontos, de eddig kellő figyelembe nem részesített következménye. Vágó Márta környezete intellektuális rivalizálásra késztette, önmaga előtt is igazolnia kellett, hogy intellektuálisan egyenrangú a Kecskeméti-testvérekkel, vagy Mannheimmel, s ezért — korábbi filozófia iránti érdeklődését kiteljesítve — beállítódottsága elméleti megalapozására, teoretikus önmeghatározására törekedett. De ezt, nyilván a Vágókor szociologizáló beállítódására visszahatásként, egy, az övékével ellentétes megközelítéssel, tiszta metafizikaként kísérelte meg. Ez az ellenpontozó igény már megjelent a Vágó Mártához írott 1928. október 10-i levelében, nagyon jellegzetes érveléssel: „... a napi politika aljas, sőt minden politika, az viszi csődbe minduntalan az emberiséget. [... ] És más nem is segít, csak a makulátlan idealista filozófia-metafizika a szellemiekben és a tiszta erkölcsiség a lelkiekben. És akkor segített az ember a legtöbbet, ha mint egyén azt mondhatja: tégy úgy, mint én. Gondolkozz a gondolatért, szeress a szeretetért, költs a költészetért - és egy emberélettel közelebb van a jóság és a szolidaritás teljessége mindenki számára. (Vágó Márta 1975. 159- 160.) Nyilvánvaló persze, ez a metafizika felé fordulás egyetemi professzorának, Pa- uler Ákosnak is köszönhető; Pauler, tudjuk, hatott rá. De ez a filozófiával való foglalkozás mégis jóval több lett, mint egy egyetemi stúdium szokványos folytatása. 1928 és 1931 között, némileg váratlanul, egy sor, részben vagy egészben elméleti 60
