Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)

Makai egyik lapjában (amelyet aztán, mint fontosat, József Attila fölidézett) azt írta a makói gimnazistának: „igazán elveszett hitem szellemi képességeidben, ha még azt sem tudod elérni, hogy az első eminens légy, és tiszta egyes kalkulusod legyen.” (Idézi József Attila 1922. aug. 17-i levele: JAVL 30.) Ez az elvárás, a teljesítésre való rászorítás természetesen nem Makai Ödön gonoszságának, vagy rosszindulatának jele. Ő jót akart, s csak azt közvetítette gyámfia felé, amire őt a saját szociokulturá- lis közege szocializálta. A teljesítménykényszer pedig a magyarországi zsidó családok egyik legfőbb mentális vonása volt, hiszen enélkül érvényesülésükre szinte semmi esély sem kínálkozott. Ez a teljesítményelvűség azonban legalább részleges ellentétben állott a ferencvárosi fél-lumpen világ gyakorlatával, s így elfogadása megerőltető volt József Attila számára, aki ekkoriban is, de még élete végefelé is (pl. a Szabad-ötletek jegyzékében) gyakorta berzenkedett ellene, nem akart „dolgozni”. Későbbi nagy intellektuális és költői teljesítményének mélyén azonban kétségkívül a teljesítménykényszer elvének interiorizálása munkált. Ha ezt az elvet, ezt az élet- vezetési mintát nem sajátította volna el, nem lett volna képes azokra a nagy szellemi erőfeszítésekre, amelyekkel életműve javát létrehozta.

Az új — polgári jellegű - kultúrába való szocializálódása azonban csak részleges és felemás eredményű lehetett. Legjellemzőbb vonásaként az ambivalencia említhető meg, amelyet a befogadottság be nem fogadottság, illetve a vállalás-elutasítás dupla kettőssége rögzített meg. Am e kettősség lelki tartalmát jelentős részben az adta, hogy az őt irányítani hivatott tradíció fölbomlása következtében a világ alapvetően rejtélyes lett számára. Nagyon beszédes tény, már egyik korai levelében (1921. dec. 2.) annak örült, hogy Etus, önmaga fönntartására képessé válva, most már .jobban tud tájékozódni az Életben, ebben a nagy útvesztőben.” (JAVL 27.) S mivel körülményei alakulása következtében, 15-16 éves korától kezdve lényegében önmagára volt utalva („magamban bíztam eleitől fogva”, írta majd egyik kései versében, nagyon szabatosan), saját maga alakította ki a maga számára önazonosságát. Nem a hagyomány, a szocializáció során átvett evidenciák rendszere vezérelte, hanem — azt kiegészítve és módosítva - a változó helyzetekhez való hozzásímulás, alkalmazkodás kényszere, s az ezzel kombinált, ezt többnyire meg is bontó állandó próbálkozás, életminta-keresés. Ezt az emberileg egyáltalán nem könnyű élethelyzetet a fiatal József Attila sajátos életvezetéssel igyekezett kiegyensúlyozni. Minden emlékezés szerint (s ezt, közvetve, megerősítik versei is) fiatalon behízelgően kedves és játékos volt - s ugyanakkor „okoskodó”. (Vö. pl. Komlós Aladár 1967. 258-275., különösen: 262. és 267.) A szerep, amelyet kialakított magának, sokáig a szegény, de a szegénységet derűvel viselő kedves és okos csibész szerepe volt. így, ahogy verseiben is jellemezte magát: „vagányok félig lúdtalpú Attilája” lett ismerőseinek, barátainak. E szerep ugyanis lehetővé tette számára, hogy folytassa és vállalja „eredeti”, ferencvárosi önmagát, hogy ne kelljen megtagadnia eredetét, ugyanakkor így önmagát mégis elfogadhatóvá, kedvelhetővé stilizálta - egy, a ferencvárosiétól mindenben különböző közegben. Ebben, érdekes mód, a „mamától” elsajátított érzelmi mintát követte. Tudjuk, édesanyjának ez a nóta volt a kedvence: „Nincsen kenyér, nincsen só, feleségem sincsen jó, de tyuhajja. Majd lesz kenyér, majd lesz só, feleségem is lesz jó, de tyuhajja. Bújj ki ördög botomból, százas kalapomból, de tyuhajja.” Ezt ismételgette, ezzel dolgozta föl érzelmileg bajait. S József Attila ezt szükségesnek vélte. Szántó Juditnak mesélte el később, hogy sok volt a gond, a baj, ki kellett tehát énekelni. „Erre a nótára nagy szükség volt a háznál.” (Vö. Szántó Judit 1986.170.) S e szerepét kiegészítette és igazolta „csodagyereksége”, szembeötlő költői tehetsége, melyet származása még valami romantikus színbe is vont, s amely „megmagyarázta ”, elfogadhatóvá tette „okoskodásait”, viselkedés- és gondokodás-beli „extravaganciáit”.

59