Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)
a József Attila-mitológia legfőbb argumentuma és illlusztrációja volt. A születés e véletlenének valóságos történeti-szociológiai következményei azonban rejtve maradtak. Bár a József Attila-filológia, elsősorban Szabolcsi Miklós (1963) rengeteg adatot föltárt a családról és a költő gyermekkoráról (s ezért nem lehetünk eléggé hálásak), nemigen tudatosult, hogy e családi viszonyoknak milyen gondolkodástörténeti következményei lettek. A legtovább még Beney Zsuzsa jutott el (Beney Zsuzsa, 1989. 46.), aki finom pszichológiai érzékkel észrevette, hogy az Attilát fölnevelő „mama”, sőt az egész Pőcze-család, alapvetően felemás társadalmi természetű volt. Egyrészt egyesítette, összekapcsolta a vidéki szegényparasztság és a nagyvárosi munkásság legnincstelenebb ágának szociokulturális sajátosságait, másrészt, e szimbiózison belül is egy sajátos deviancia megtestesítője. Egyensúlytalan és instabil, s e mentális mintát óhatatlanul továbbadta gyerekeinek, így a költőnek is. Beney azonban pszichológiai szempontjai következtében túláltalánosítja a stabilitás hiányát; az összefüggés a „mama” és Attila sorsa között nem ilyen közvetlen. József Attila ugyanis gyerekként a felemásság és az egyensúlytalanság élményét úgy interiorizálta, mint természetes, magától értetődő életföltételeket. Szocializációja során minden jel szerint elsajátította a (féllumpen) szegénység létezéstechnikáját, kultúráját; megtanulta, hogyan lehet élni e szegénység körülményei között. Belétápláló- dott a fölszínenmaradás rossz körülményeket kiegyensúlyozó követelménye, s ehhez, mint alkalmazható és alkalmazandó technika hozzátartozott a nélkülözések elviselése, a hasonszőrűekkel vállalt, konfliktusokkal kombinált szolidaritás éppúgy, mint az élek ahogy élek elve vagy a kis lopások, ügyeskedések gyakorlata. (Vö. József Jolán 1989.) A probléma, bármily meglepően hangzik is, nem innen fakadt. József Attila, ha megmaradt volna e körülmények között, ha benne maradt volna a szegénység kultúrájában, talán nem vált volna költővé, s ahogy apja, vagy Pőcze- nagybátyja, ő is megmaradt volna egy furcsa, különös, devianciákat produkáló „szegényembemek”. Am sorsa véletlene kiemelte ebből a közegből; nővére, Jolán kitört a Ferencvárosból, házasságai segítségével fokozatosan polgári környezetbe került, s az „emelkedésbe” vitte magával testvéreit is. Ez József Jolán természetes emberi igénye és joga volt; hogy ezért milyen árat fizetett, csak őrá magára tartozik. De e kitörésével, részben szándékoltan, részben diszfunkcionális következményekkel, alaposan beleszólt öccse sorsába is. A Makai Ödönnel kötött házassága révén a magyar irodalom nyert egy nagy költőt (József Attila költői tehetsége a Ferencvárosban aligha bontakozhatott volna ki, legföljebb verselgető különc lehetett volna) — az új élethelyzetbe került fiú szegénységben fogant kultúrája azonban megbomlott, széthasadozott. Nem véletlen, hogy amikor Szántó Judittal megismerkedve „bemutatta” önmagát, arról beszélt Juditnak, hogy testvérei már nem ott élnek, ahonnan elindultak. „De én - mondta — érzem, hogy mindannyian odatartozunk.” S nem tudta elfojtani kérdését: „Miért hozott ki bennünket a Ferencvárosból Jolán? Lettem volna jó szerelő, vagy lakatos, éreztem volna, hogy valahová tartozom, most csak tengek-lengek.” (Szántó Judit 1986. 82.) S ez nem Szántó Judit utólagos „proletárromantikája”, belemagyarázása. Az Átmentem a Párisiba kezdetű 1936 májusi, önmagát analizáló szövegében József Attila közvetlenül is tájkoztat bennünket minderről. „... lényegében fogalmam sincs arról — írta itt hogy mi történt velem a Makaiéknál — nekem volt azelőtt egy valamennyire valóságos világom, ebből kiestem a Makaiéknál, s nem jött helyébe másik”. (Horváth Iván — Tverdota György szerk. , 1992. 391.) Ez pedig, sajnos, precíz és autentikus leírása a tradícióvesztésnek, amelynek jelentőségét a kulturális antropológia régóta hangsúlyozza. A hagyomány ugyanis, amelybe az egyén belenevelődik, „elsődleges az egyéni gondolkodáshoz képest. Az ember beleszületik egy tradícióba, s attól fogva intellektuális sorsa szinte meg van írva. A legalapvetőbb kérdéseket a tradíció maga megválaszolja, s egyúttal 57
