Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Tornai József: Pedig föllázadni végre…; Ifjú pár hajnalmadár-éneke (versek)
és egy szemet, egy arcot, egy szájat látva, elhagyom anyám, e házat, mely eddig rejtett, gyámolított s most már csak terád hasonlítok. A férfi: Mi lesz velem, mi lesz velem? Lépteid nyoma a szívemen, akáclevél-bőröd illata a bőrömön: mi ez az öröm, mi ez az öröm? Mi ez az öröm, te vallomások csipkebokra, mi lett volna, ha nem találok hajnalodra? Ha nem találok beborító ágyékodra, mi lett volna, te csókok csipkebokra? A nő: Minél több kezet, istenem, ha szerelmemet ölelem! Hányadik nap, hányadik év? Gyöngédségedből nem elég. Hányadik föld, hányadik ég: hogy ihatnék ki ennyi fényt? Hány szólítás és hány lehellet, amíg húsomból megteremtlek? Most szakíts át a messzeségen, ó madár szárny-lüktetésem! A férfi: Mint valami hullámzó mámor-imát, mondom a Kötés misztériumát, bódult szavát egy zöld mélyből-fólbukónak, fölötte csillagjegyek hadakoztak, de most itt van az öbölben a hal, álom-uszonyos, szivárvány-fiatal. A nő: Céltalan órán én leszek a vágy, hogy ezer lánggal törjem tested át,
