Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Kilencven éve született József Attila - Lengyel András: Az „elrejtőzött világegész” keresése (József Attila gondolkodói alkatáról)
hogy versei átírásának és politikai opciói váltogatásának magyarázatát egy mélyebben fekvő gondolkodástörténeti paradigma szerkezetében, illetve e szerkezet fölbomlásában kereshetjük. A kortársaktól szóvá tett váltások csak fölszíni jelei egy sajátos gondolkodásmódnak, s gondolkodásának ezt az absztrakt szerkezetét és mechanizmusát kell megértenünk, ha életművét igazán érteni akarjuk. Ez persze egyáltalán nem könnyű feladat; az absztrakciók ilyen szintjén elkövetett kis hibának is súlyos, a további értelmezést félresiklató következményei lehetnek. S ahhoz, hogy legalább hozzávetőlegesen pontos elemzést végezhessünk, világosan kell látnunk, hogy a fölszíni váltások alatt egy ponton maga a mélyszerkezet is megváltozott, pontosabban fölbomlott. József Attila gondolkodása egy ponton, valamikor 1933 második felében, radikálisan átalakult. A Nyugat 1933 augusztusi számában megjelent reprezentatív nagy versében, az Ódában még azt írta: ,A lét dadog / csak a törvény a tiszta beszéd” (JAÖV 2:180.). Azaz, van, létezik „törvény”, amely a „dadogó” létről tiszta, szabatos fölvilágosítást ad — adhat. A Pesti Napló 1934. augusztus 15-i számában megjelent másik nagy, minden vonatkozásban reprezentatív versében, az Eszméletben viszont már csak azt írta: „és megint fölnéztem az égre / álmaim gőze alól / s láttam, a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol” (JAÖV 2: 201.). Azaz, a törvény, amelynek „tiszta beszédnek” kellene lennie, mindig meghibásodik, nem képes betölteni eredendő szerepét. Lényege vész el. S ugyané versében ennek mintegy magyarázatát is adja, amikor azt íija, hogy a „ múlt szövőszéke” a „csilló véletlen szálaiból” szövi a törvényt. (JAÖV 2: 200.) Az Oda és az Eszmélet hivatkozott helyei persze természetük szerint metaforikusak, nem fogalmiak. De egyértelműen jelzik, a két vers keletkezése közötti időben valami nagyon lényeges történt a költővel, s ez oly jelentős váltás volt, hogy József Attila alapvető episzte- mológiai meggyőződését is föladta. S hogy az Eszméletnek ez a vonása nem esetleges, alkalmi álláspont kifejezése volt, József Attila egész későbbi költészete igazolja. Bizonyságképpen elég most két szöveghelyet idézni. A [Díványon fekszem....] 9-10. sora azt mondja ki, hogy: „megoszlik, mint az egy élet / az egy-igazság maga is” (JAÖV 2: 210.). Az [Ez éles, tiszta szürkület] címmel közölt töredék pedig azt állítja, hogy „csak egy bizonyos itt — az, ami tévedés” (JAÖV 2: 228.). A törvény tehát, ha egyáltalán létezik, ezekben már egyáltalán nem mint a „tiszta beszéd” jelenik meg. Ez az episztemológiai váltás azonban nemcsak szakaszolja József Attila gondolkodását, de - paradox módon — egy lényeges törekvésére is rámutat. Arra tudniillik, hogy számára az Eszmélet előtt is, az Eszmélettel kezdődő szakaszban is központi probléma volt a törvény, a valóságos viszonyokat leképező és fölmutató teoretikus bizonyosság keresése. Ahogy az Eszmélet egyik variánsa megfogalmazza: „e léha, locska / földön szorongva keresek / bizonyosabbat, mint a kocka” (JAÖV 2: 199.). Ennek a keresésnek az elvont gondolati szerkezete és mechanizmusa az, amit mindenekelőtt meg kell értenünk, ha igazán érteni akarjuk József Attila gondolkodását, ismétlődő váltásait. 2. A József Attila gondolkodását meghatározó paradigma elemző rekonstruálása előtt azonban szükséges az életrajz egy történeti-szociológiai összefüggését emlékezetbe idézni. A közismert tények gondolkodásgeneráló erejével ugyanis az eddigi kutatás nemigen számolt, vagy - ami rosszabb - félreértelmezte, mitologizálta. Ismeretes, hogy József Attila, amikor megszületett, egy ferencvárosi munkáscsalád szocializációs erőterébe került - e tény nagyon sokáig, szinte a legutóbbi időkig 56
