Forrás, 1995 (27. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Tornai József: Pedig föllázadni végre…; Ifjú pár hajnalmadár-éneke (versek)
Tornai József Pedig föllázadni végre. Ha nem hiszed, hogy az ember , a mindenség sugara s a természet szeretettel s értelemmel dús csoda; hogy egy szellem kormányozza célja felé lét-hajónk, melynek, arany-körbe fogva, szállnak partjára a jók, és ha abban se vagy biztos, hogy jövőt-áldó a nász, melytől még több homo futkos itt a földön: mit csinálsz? Szülsz-e agy-robbanásoddal új és újabb tudományt s vágyadat, mely rendre megcsal, követed-e, társ-barát1? Bármit, bárhol, bárhogy érsz el, torkod szomjasan hörög, s csak a sunyi szenvedéssel együtt téped gyönyöröd. Ha mint a kő, vársz a gazban, eső, szél, hó, jég jöhet: te leszel a lángolatlan tüzű szív a táj felett. De meddig és mire élnél, hogyha karod aszuág, s időd minden teremtménynél téged döf mélyebben át? Tévhiteknek adod lelked, ahelyett, hogy ösztönöd röptetne a csúcsra, messzebb nézni szét a köd mögött? Lemondasz vagy nem mondasz le mindenről, ami kinyit, elveszett parány-lény vagy te,
